Csomó olyan folytatás van, aminek a létezését a reményteli bevételen kívül semmi más nem indokolja. Összegyűjtöttünk öt olyan klasszikust, amit nem kellett volna háborgatni.
Hegylakó
Magának a Hegylakó franchise-nak a léte is teljesen érthetetlen. Fene tudja, hogy akkoriban újszerűnek számított-e a történet, és csak utána, az évek folyamán vált ZS-kategóriássá, vagy már akkor is az volt, csak annyira stílusosan tálalták, hogy klasszikussá vált. Mert Russel Mulcahy 1986-os filmje a 80-as évek egyik legesszenciálisabb darabja az esőáztatta utcákkal, neonfényeivel és a mélygarázsban kardozó halhatatlanjaival. A félig levágott, majd visszavarrt fejű Kurgan kegyetlen, állatias barbár, aki jöhetett volna egy olcsó olasz fantasyből, de akár egy posztapokaliptikus filmből is - Clancy Brown alakítása pedig tökéletes, a hideg rázza a nézőt, annyira erőteljes. Sean Connery lazán, ám stílusosan hozza Ramirezt, és az akkoriban még ismeretlen Christopher Lambert is rendkívül rokonszenves Connor MacLeodként. Színészi eszköztára ugyan nem túl széles, de mégis sikerül bemutatnia a halhatatlan lét árnyoldalát, az évszázados élet összes fájdalmát, a régesrég meghalt szerettei iránti gyászát, a magányt, a fáradtságot - miközben vicces pillanatokra is futja (gondoljunk csak a párbaj-jelenetre).
Csak egy maradhat - szól a halhatatlanok kulcsmondata. És a Hegylakó végén így is lesz. Mi a fenének kellett akkor folytatni? Nincs semmi értelme. És nem is lett: az öt évvel későbbi, Visszatérés alcímet viselő folytatás sem nagyon tudott mit kezdeni ezzel, ezért kínnal-keservvel szuszakoltak bele egy béna eredettörténetet, ami nevetséges módon igyekszik felülírni a korábban elmesélteket. "Kiderül" ugyanis, hogy a halhatatlanok földönkívüliek, és egy sikertelen lázadás miatt száműzték őket a Földre, évszázadokkal ezelőtt. Aztán valahogy szétszóródhattak az időben, mindent elfelejtettek a múltjukról. Az olcsósított Szárnyas fejvadász-típusú jövőben a jutalomként halandóvá vált MacLeod nyomába ered az egyik űrbéli ellenlábasa, és a korszaknak megfelelően egy gonosz óriáscéggel is fel kell vennie a küzdelmet, akik kisajátították a friss levegőt.
Az 1992-98 közt futó sorozatban egy másik MacLeod, Duncan hosszú életét ismerhettük meg, egy titkos társaságot, ami a halhatatlanokat figyeli, és még egy egyetlen évadot megélt spin-off sorozatot is kapott (Hegylakó - A holló). Közben a filmek is egyre igénytelenebb folytatásokat kaptak: egyelőre ötnél tart a a számozás, plusz egy rajzfilm. A Hegylakó 4: A játszma vége című, moziban már be nem mutatott rész próbálta összehozni a két sorozat (a mozis és a tévés) MacLeodját, és szegény Connor meghal a végén. De nem csak ezért kényelmetlen nézni, hanem mert addigra már Christopher Lambert elhanyagolt ZS kategóriás színésszé züllött.
A holló
Szegény Erik Draven forog a sírjában, miután visszatért oda. Alex Proyas A hollója komoly kultfilm, ami egyrészt Brandon Lee tragikus halálának is köszönhető, másrészt a saját kultusszal bíró alapanyagnak, James O'Barr képregényének, a fantasztikus filmzenének, a látványnak, a hangulatnak - röviden nagyjából mindennek. O'Barr barátnője halálát próbálta feldolgozni a képregényben, és a gyászt, a fájdalmat a film is tökéletesen visszaadja. Egyszeri és megismételhetetlen, mégsem átallották folytatni.
Az összes folytatás ugyanaz: valaki visszatér a túlvilágról, hogy bosszút álljon. Vincent Perez, Eric Mabius és a szomorú paródiává vált Edward Furlong játszotta a fehérre mázolt arcú bolyongó figurákat. Egy tévésorozatot is kifacsartak az ötletből, amiben Mark Dacascos alakította az eredeti rész Eric Dravenjét.
Poltergeist
Napnál is világosabb, hogy a túlvilági erőkkel hadakozó kertvárosi család története Steven Spielberg filmje, hiába áll a stáblistán Tobe Hooper neve rendezőként - és ezt maga Hooper is megerősítette. A Poltergeist minden ízében a 80-as évek "régi" Spielbergjének műve, kerek lezárással. Nyilván a siker miatt folytatták, de a Túlsó oldal alcímű filmből hiányzik a szív és a lélek, ami klasszikussá nemesítette az eredetit, és a tónus is megváltozott: egyértelműen a horror felé tolódott, számos visszataszító jelenettel. Ezzel nem is lenne baj, különösen, hogy a látvány megalkotásában az Alien xenomorfjának atyja, a biomechanikus lázálmok megteremtője, H.R. Giger is részt vett - csak épp egyáltalán nem illik az eredetihez. A Poltergeist végül egy látványosan csekély költségvetésű harmadik részt is megért, amiben az eredeti szereplőgárdából már csak az apró termetű médiumot játszó Zelda Rubinstein, illetve a főszereplő kislány, Heather O'Rourke tért vissza. A sorozatot sújtó állítólagos átokról és O'Rourke az utolsó részt követő tragikus haláláról korábban itt írtunk.
A függetlenség napja
Roland Emmerich az egyre öncélúbb pusztításpornói előtt még a Spielberg-iskolát követte, ami még A függetlenség napjában is tetten érhető. Minden hibája ellenére (túlzott, karikatúraszerű patriotizmus, giccsbe hajló jelenetek, logikátlan bolondságok) piszok jó hangulatú inváziós sci-fi kalandfilm, és talán a 80-as évekre jellemző blockbuster kalandfilmek utolsó hírmondója.
A film végén legyőzik a gonosz földönkívülieket, és az emberiség megmenekül. Ugyan a folytatás ebben az esetben nem ördögtől való dolog, mert lássuk be, van értelme annak, hogy a filmben látott hódítók csupán egy nagyobb inváziós sereg előfutárai. A 2016-os Feltámadás alcímű folytatás mégis halál fölösleges, hiszen nagyjából semmi említésre méltó nem történik benne - emlékszik egyáltalán valaki a történetre? Mert hogy olyan ikonikus jelenetei nincsenek, mint az eredetiben az űrhajók megérkezése vagy a Fehér Ház felrobbantása. Ahogy humora és stílusa sem, és a karakterek meg ahhoz is kevesek, hogy elnagyoltnak nevezhessük őket. Jócskán meg is bukott, így az eredetileg tervezett harmadik részből nem lesz semmi, és ez így van rendjén.
Elemi ösztön
Paul Verhoeven 1992-es feszült krimije saját jogán is emlékezetes, de a nevezetes kihallgatási jelenetben Sharon Stone egy laza lábemeléssel belelőtte a filmet az örökkévalóságba. 14 évvel később folytatták - ki tudja, miért gondolta bárki is, hogy jó ötlet, de olyan vacak lett, hogy aki látta, gyaníthatóan minden egyes másodpercét szándékosan kitörölte az emlékezetéből. Az Elemi ösztön 2-nek Sharon Stone-on kívül semmi köze nincs az eredetihez, a film erotikus töltése nulla, a történetről sem érdemes szólni, de az egész jellegtelenségét talán az szemlélteti a legjobban, hogy David Morissey (a Walking dead Kormányzója) a férfi főszereplő - csak össze kell vetni a kisugárzását Michael Douglas-éval.
Aki további fölösleges folytatások miatt morgolódna, olvassa el előző válogatásunkat.
