Nagyon véres szerelmi történet

Tim Burton-nek kapcsolatban szokás emlegetni, hogy valaki vagy nagyon kedveli, vagy ki nem állhatja stílusát. Egyedi, meseszerűen szürreális és meglehetősen morbid látásmódja igazi védjegyévé vált, nincs ez másként a Sweeney Todd esetében sem. Egy a Broadway-n nagy sikerrel játszott musicalt filmesített meg, a maga véres valóságában.

A történet állitólag valós, legalábbis azt vallják néhányan, hogy valóban élt egy Todd nevű sorozatgyilkos a 18. századi Londonban, aki annak idején, ismertség terén Hasfelmetsző Jack-el is versenyre kelt. Gazdag ügyfelei kifosztására szakosodott, és ha már úgy alakult, meg is ölte őket, így 160 haláleset írható a számlájára. Hogy a pitesütés ebből a történetből igaz-e, az már nagyobb talány. A kétes história viszont olyannyira izgatta a korabeli közönség fantáziáját, hogy először 18 részes ponyva sorozatban jelent meg, később pedig számtalan színpadi és filmfeldolgozás is született a vérfagyasztó történetből. Stephen Sondheim 1979-ben írt belőle musicalt, melyet azóta is játszanak a New York-i Broadway-n, és mely alapjául szolgált aztán a burtoni rémlátomásnak.

A naiv, majd megkeseredett és rossz útra térő borbély történetébe Burton annyi vért és annyi szerelmi szálat tömött, amennyit csak tudott. Mindenki vágyódik valakire, sóvárgása tárgya mégsem vesz róla tudomást. Mrs. Lowett bármire hajlandó Todd-ért, Sweeney azért, hogy bosszút álljon halott feleségén, Turpin bíró pedig semmitől sem riad vissza Johannáért, ahogy Anthony Hope, a fiatal tengerész sem hajlandó lemondani az imádott lányról. Helyet kap még a történetben a még szinte gyermek Toby, aki gyilkos rajongásig szereti megmentőjét, Mrs. Lowett-et. Mindeközben pedig folyik, spriccel, szivárog a sűrű, vörös és ragadós vér, összefestve ruhát, padlót, borotvát és kezet.

A látvány lélegzetelállító. Burton kitűnő érzékkel teremt atmoszférát, a vágy és múltképek színesek, a valóság komor és fekete. Szinte kiírtott a filmjéből minden szint, ha van is benne, az halvány, és nagyon jellegzetes. A jelmezek, a sminkek is a látványt szolgálják, a fekete és fehér színek irányítják a tekintetet, felhívják a legapróbb részletre is a figyelmet. Pedig a fekete tónus sem igazán fekete, a fehér is inkább szürkés, baljósló és vészterhes. Látványvilága magával ragadó, talán ez a legnagyobb erőssége a filmnek. Hűen szolgálja a cselekményt, portrészerűen lefesti az érzelmeket ebben a velejéig romlott, bukásra ítélt, szenvedélyek irányította történetben.

A látvány mellett legalább annyira hangsúlyos a zene. Ezt nem árt tisztázni, Tim Burton operafilmet rendezett. Néhány dialógtól eltekintve a zenei betétekre épül, ha érzelmekről esik szó, azt szereplőink csakis dalban mondhatják el. Depp énekelve vallja meg vonzódását legjobb barátjának, pengéinek, Lowett pedig duettjében kíséri Todd minden szavát vágyódó, önző szerelemmel. Mindezt pedig annyira a történet szerves részeként teszik, hogy a zene együtt létezik, együtt él a látvánnyal, a jelmezekkel, ezzel a beteges és szürrealista, izgalmasan csúf és visszataszítóan szép szerelmi történetgombolyaggal.

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu