Seth MacFarlane csillaga láthatólag egyre ível felfelé: nem elég, hogy az általa kitalált (s nagyrészt általa leszinkronizált) Family Guy rajzfilmsorozat töretlen sikerrel fut a tévében (és két spinoff-sorozatot is szült: American Dad és a Cleveland Show), majd óriási meglepetés-sikerrel indította filmrendezői karrierjét a Ted című komédiával, amelyben egy életre kelt, mocskosszájú (meglepetés: MacFarlane által szinkronizált) plüssmackó szívott, ivott és dugott végig másfél órát, de már az Oscar-díj ceremóniát is levezette tavaly. A cévéjéhez pedig felvésheti a második általa rendezett filmet is, amelyben ezúttal a forgatókönyvírói és főszereplői feladatokat is ellátta.
Meglepetést nem igazán várhat senki a Hogyan rohanj a veszTEDbetől (csak egy nagyon halk, melankolikus sóhajtással lehet illetni a magyar címadási ipar eme újabb, pofátlanul nézőcsalogató húzását), aki már látta a Tedet, vagy akár egy részt a Family Guy-ból: ugyanaz a típusú humorérzék vezeti e westernparódiát is, mint általában Seth MacFarlane összes többi projektjét. Azonban ez nem feltétlenül rossz, sőt.
Számtalan műfajparódia születetett és születik Hollywoodban évente, s a western sem menekülhet, ami jórészt annak köszönhető, hogy nagyon jól felismerhető stílusjegyei, fordulatai vannak, amelyeket nagyon könnyű kifigurázni – és ezzel együtt beleesni abba a hibába, hogy a folytonos ökörködésre, minden jelenet minél felismerhetőbben parodizált, inkonszisztens egyvelegére legyen felépítve a film. A Hogyan rohanj... esetében szerencsére sokkal erősebben érvényesül MacFarlane megszokott stílusa, a véletlenszerűnek tűnő poénok, a nem annyira percre-aktuális popkulturális utalások (ez kifejezetten előnyére válhat egy paródiának, évek múlva is élvezhetővé tesz egy-egy részt, némiképp ebben rejlik a Family Guy előnye is, például a South Park heti aktuális történéseket alapul vevő történeteivel szemben – a random, az random később is), és bizonyos, meglepően szatíramentesen megírt részletek.
A rendező-főszereplő kifejezetten egyedien értékeli át nemcsak a western, hanem a westernparódia műfaját is: a szokásos, túlzásba vitt heroizálás (ami egyaránt érvényes az eredeti műfajra és a paródiákra is) helyett ott van pl. már a film elején a főhős Albert hosszú monológja arról, hogy milyen szar hely is ez a barbár Vadnyugat, hogy hányféleképpen halhat meg az ember (akár akkor is, amikor a vécére megy), ami megmutatja MacFarlane csöppet sem (ál)tisztelgő hozzállásást a műfajhoz – ez némiképp üdítő, de legalábbis meglepetéseket okozó is lehet. Utalni utal bizonyos filmekre MacFarlane is, csakhogy az is érdekes, hogy nem westerneket próbál felidézni, sokkal inkább olyanokat, amelyeknek tematikai köze volt ugyan a Vadnyugathoz, de a western-kánonnak nem, vagy csak ironikusan részei (pl. Vissza a jövőbe, Django felszabadul), és ezekből is meglepően kevés van.
A film története egyébként: Albert egy pipogya cowboy, pontosabban sheepboy, birkafarmján dolgozik, a folyamatosan káromkodó szüleivel él, nője pedig elhagyja őt a sokkal jobban célzó, és (főleg) jóval nagyobb bajusszal bíró Foyért (Neil Patrick Harris – és igen, nem marad el a kötelező Így jártam anyátokkal-utalás sem). Épp amikor úgy döntene, hogy elhagyja poros kisvárosát, és az egész halálos Vadnyugatot, a városba megérkezik inkognitóban a legveszélyesebb bandita, az utalásnevű Clinch Leaterwood (Liam Neeson) felesége, Anna – akinek a segítségével a gyáva főszereplőből hős lesz, természetesen.
A film talán legnagyobb erényének azt tartom, hogy nem feltétlenül a humor szintjén, hanem a tényleges karakter cselekedeteiben egy igazi, tökös női karaktert helyez a történetbe. A főszereplő volt barátnőjénak nagy a szeme és szép, de ennél több erénye nincs, viszont Anna (Charlize Theron) nemcsak a poén kedvéért lesz a film elején tökösebb, mint a főszereplő, hanem végig kiveszi a részét a buliból, és szembeállítva a másik nő szerepével (ami nem több, mint a dekorativitás) szembetűnően jól felépített és élvezhető szereplő lesz belőle. A végén persze mégiscsak meg kell menteni, de a Hős is csak egy nagyon nőies módon tudja ezt megtenni, a klasszikus nemi szerepeket ezzel mégiscsak némiképp felborítva.
A saját hangvétel megtartása mindenképpen javára válik a filmnek, persze ettől még nem lesz ez korszakalkotó munka, de mindenképpen élvezetesebb, önállóbb alkotás, mint a legtöbb műfajparódia, elfogadható benne a „vécéhumor” mennyisége is (lényegesen kevesebb ilyen van benne, mint a Tedben), és egészen jól lehet szórakozni MacFarlane szinte dadaistán véletlenszerű humorán. Bár főszereplőként itt annyira nem alkot maradandót, rendezőként egész szépen elkezdte kiharcolni magának a helyet a hollywoodi komédiák naplementés horizontján, amelybe ezúttal is viszonylag elégedetten vigyorogva lovagolhat bele.
