A rendszerváltás előtti évtizedekről mindenkinek megvan a saját története. Természetesen másképp mesélnek nekünk az ötvenes vagy éppen a hatvanas évek, és egészen másképp emlékezünk vissza a nyolcvanasokra is, amelyekről Cseh Tamás is megénekelte, hogy „sapkát viselnek”.
[img id=485997 instance=1 align=left img]Vörös István már csak életkorából adódóan is azokról az időkről beszélhet hitelesen, amikor „valami izgalmas pezseg a jövőben, mint pohár vízben a gyógyszer”, de még sokan nem mernek hinni abban, hogy a dolgok állása lehet másmilyen is, mint amilyennek akkor látszott. De vajon hogyan működtette a félelem, a hazugság és a bizonytalanság a mindennapokat?
Azokban a nyolcvanas években már semmi sem volt fekete vagy fehér. Ahogyan egy emberről sem lehet biztosan állítani, csúnya-e vagy szép. Márpedig egy kamaszt komolyan foglalkoztatja ez a kérdés. Vörös István rögtön az elején elveti ezt a leegyszerűsítést: „sokkal jobb, ha hét fokozatot használunk” az emberek megjelölésére.
„A leggyakrabban csúnyákra hétfőt, a hol csúnyákra, hol szimpatikusakra keddet, a néha szépekre szerdát, a gyakran szépekre és gyakran csúnyákra csütörtököt, a felvillanásokban gyönyörűekre pénteket, a többnyire csodaszépekre, akik néha még ébredés után is vonzóak tudnak lenni, szombatot, és a mindig egyformán szépekre, akiknek a szépségét hamar megszokjuk, és nem sokkal később meg is unjuk, vasárnapot mondunk. A hétfő és a vasárnap így aztán nem is esik olyan távol egymástól”. Nézhetjük őket (vagy magunkat) így is, meg úgy is. Ahogyan annak a tételnek is megvolt a logikája, hogy bár a kapitalisták sokkal jobban élnek, mint mi, mégsem élnek jól. A nyolcvanas évek „a semmibe néznek. Semmit se kérnek. Semmit se félnek.”
A változások ideje persze sosem állít könnyű helyzetek elé. Különösen igaz ez a tizenévesekre, akik éppen el vannak foglalva azzal, hogy megtalálják helyüket a világban. Kell egy szilárd alapzat, ahonnan egyértelműen definiálhatják önmagukat. Szükségünk van a fogódzkodókra, hogy megfejthessük, mi jelent számunkra a halál, élet, barátság, gyűlölet vagy szerelem.
De hogyan felelhetünk meg egy olyan valóságnak, amely egészen valószerűtlen képet fest önmagáról? Nem csoda, hogy Vörös István sem biztos abban, hogy a Gagarin avagy jóslástan alapfokon című regényében a 20. század talán legszebb szerelmi történetét és az utóbbi idők egyik legrosszabb tréfáját meséli el, vagy éppen a fordítottja az igaz: amiről szól, az az utóbbi idők egyik legszebb tréfájának bizonyult – és egyben ez az egyik legrosszabb szerelmi történet. Nem az ő hibája, hogy a könyv végén sem látunk tisztábban.
Vörös István öt kamasz – két lány és három fiú – kusza kapcsolati hálójának tükrében mutatja meg a mára történelmivé vált időszakot. A regény tulajdonképpeni főhőse Péntek Boldizsár. Ez a csúnya, álmodozó könyvmoly. „A matektanár kedvence, a töritanár üdvöskéje, a tornatanár gúnyának céltáblája.” Még az általános iskolában ragadt rá a Gagarin becenév. Nem azért, mert hasonlított volna a jó kiállású, sportos űrhajós őrnagyra. Vastag lencséjű, keretes szemüvege miatt gúnyolták űrpatkánynak. Érthető volt hát, hogy nem is akart hasonlítani Gagarinra – ellenben szeretett volna önmaga lenni. Mert ha ez sikerül, akkor már teljesen mindegy, hogy Boldizsárnak vagy Gagarinnak hívják. Csakhogy a lányok, a barátok, az iskola, a szülők örökké akadályokat gördítenek elé. Igaz, ő maga is rendesen összekuszálja sorsának szálait. És persze mindenre rátelepszik a társadalom, ahonnan legszívesebben mindenki szabadulna.
Erről az abszurd világról nagyon sokat elmond az a hisztérikus káosz, amelyet egy otromba tréfa (vagy gyerekes csíny, ahogy tetszik) vált ki. A regény két kamasz hőse orosz katonának adja ki magát az erdőben kiránduló középkorú nőnek és fiatal lányának. Ez az első pillanatban ártatlan heccnek tűnik, de hirtelen véresen komolyra fordul. Az anyában beindul a hatalomnak való engedelmesség reflexe. Rémülete hatására számára hihetővé válik az irracionális is. A fiúkat valódi megszállóknak vélik. Az anyuka meztelenre vetkőzve felkínálja magát: tegyenek vele bármit, csak a lányát ne bántsák. Olybá tűnik, semmit sem lehetett eléggé komolytalanul venni. A burleszkszerű (vagy éppen kiábrándító) jelenet komoly hatással van mindazok életére, akik részesei voltak a történetnek, vagy csak hallottak róla.
A regény keret-elbeszéléséből derül ki, hogy maga Péntek Boldizsár kéri meg az írót, mesélje el az ő történetét. Nem lenne illendő, ha ő maga beszélné el, talán nem is lenne eléggé hihető. De amit a kamasz emlékezete fantáziával alaposan megtold, azt az írói képzelet is kiszínezi. Hogy minden pontosan úgy ment-e végbe, ahogyan a regényben le van írva, nehezen igazolható. De talán nem is a pontos igazság a fontos, csak hogy megesett és elbeszélhetővé vált. „Hazudni pedig csak a nagyobb igazságok miatt érdemes.”
[img id=502533 instance=1 align=left img]A Gagarin…-t nehéz egyetlen műfajba beszorítani. Természetesen ifjúsági regény, hiszen utolsó éves gimnazisták a főszereplői. Gyerekek, akiknek muszáj felnőniük, de olyan „fiatal felnőttekről” is szól, aki azért még olykor szeretnének gyermekek is lenni. És hát szükségképpen szó van benne szerelemről, meg persze szexről. Mert ez a kettő együtt jár, és csúnyán meg tudja bolondítani a fiúkat is, a lányokat is. Sőt: akár sorsokat befolyásolnak.
Vörös regénye mégis több. Elfér benne a mai negyvenesek generációja, és kimondva, kimondatlanul ott susog hátterében a rendszerváltás előszele. Már rogyadozik a „kis-átkos” szocialista rendszer, de még mindenki kivárásra játszik. „Útütögetve. Tíz fehér bottal.” – jut eszembe megint Cseh Tamás és Bereményi Géza dala, a Jóslat.
Vörös átélhetővé festi le kortablóját azok számára is, akik akkoriban még a szüleik gondolataiban sem születtek meg, vagy éltek már, de szemük még nem nyílt ki a világra. Megmutatja a társadalmi hangulatot, amelyben a disszidálás már nem is tűnt olyan sürgető kérdésnek. A rendszer lazul: a fiúk megúszhatták az erdei tréfát, nem csapták ki őket az iskolából.
Vörös rengeteg humorral, szenvedéllyel, mesével teszi élvezetessé Péntek Boldizsár történetét, amely egyszerre szomorú és vidám, szürreális és valóságos. Hazug és igaz. És hát rengeteg mély gondolat, mi több: filozófia is megbújik a sorokban. Hiszen minden kamasz nagy filozófus: a végső kérdésekre kutatja a választ. Vörös sokrétűen megrajzolt karakterei hitelessé teszik, ami első olvasásra kevéssé hihető vagy meseszerű. (Ez utóbbira egy rendkívül mulatságos betétet kapunk, Gagarinnal, Hruscsovval [szovjet pártfőtitkár], meg az űrben elfogyasztott vodkával.)
Végül is a Gagarin avagy jóslástan alapfokon című regény természetesen a múltat idézi meg, talán éppen azért, hogy összevessük a mával. Nekem csak apró emlékeim maradtak azokból az évekből, de néha úgy érzem, mintha több szabadság, fantázia jutott volna akkor mindenkinek, mint a mai szabadnak mondott röghöz kötöttségben. Tudom, kedves olvasó, nem vagyok egyedül ezzel. Ez az összehasonlítás pedig mindenképp tanulságos konklúziókra hívja fel a figyelmünket. Már csak ezért is érdemes elolvasni Vörös István könyvét.
