Noé mészárszéke

  • Jankovics Márton / Filmpont

A Pandorum szelencéje is csak káoszt és zűrzavart szabadít a közönségre.

A nyolcadik utas: a Halál óta minimum mindenki tisztában van vele, hogy az univerzum távoli pontján járó űrhajó az egyik legalkalmasabb terepe a horror és a sci-fi termékeny pároztatásának. Elég egy felelőtlen döntés, apró rendellenesség vagy jelentéktelen üzemzavar, és az emberi civilizáció legnagyobb technikai vívmánya máris kiúttalan bádogcsapdává, csillagközi mészárszékké változik. A világűr fagyos lehelete határtalan temetőként öleli körül a rajta keresztülhaladó parányi kis acéldobozt, a menekülésnek még a hiú reményét sem hagyva meg a potenciális áldozatok számára. Az ilyen típusú filmek alaphangnemét megragadó bűvös szó tehát a "klausztrofóbia", a borzalom forrásával való végérvényes összezártság érzete, mely a hős(öke)t és a nézőt ilyenkor egyaránt hatalmába keríti. Ennek az atmoszférának az elérése érdekében számtalan sci-fi-horror küldte már a szereplőit távoli, félresikerült űrexpedícióra Ridley Scott 1979-es filmsikere óta (az Alien-széria további részei mellett, még a Halálhajó és a Napfény szolgál emlékezetes példával ebben a témakörben).

A Pandorum nagy buzgalommal igyekszik folytatni ezt a sort, és a film csúcspontját jelentő expozíció alatt még el is hisszük neki, hogy beváltja ígéretét. A rendezői székben ülő Christian Alvart egész hatásosan tálalja a mélyhibernálásból ébredő űrhajósok emlékeik után való, kétségbeesett kutakodását, és biztos kézzel építi fel azt a fojtogató atmoszférát, mely az effajta zsánerkeverékek felütésének kötelező eleme. (Az elengedhetetlen klausztrofóbia-dózist is rögtön megkapjuk, mikor hősünk egy frissnek nem mondható hulla társaságában beszorul egy rendkívül szűk szellőzőjáratba.) A film az űrhajó rideg, fémes folyosóit belengő vészterhes kérdéseket és baljós talányokat tehát ügyesen szögezi a nézőnek, a bajok ott kezdődnek, mikor szűk negyedóra után elkezdi megválaszolni őket.

A fedélzeten garázdálkodó űrzombik feltűnésével egy faék egyszerűségű mederbe terelődik a cselekmény, melynek mindkét szála ordas nagy közhelyektől és nevetséges jelenetektől hemzseg. Nem is az a valódi probléma, hogy még az utolsó acélcsavar is lopott a Pandorum világában ? mi más a tömegfilm, ha nem a kreatív lopás buja birodalma? -, de a forgatókönyvet jegyző Travis Milloy sajnos még epigonnak sem elég eredeti. Attól mindenki azonnal elalél (leszámítva talán a károsultakat), ha egy műkincsekre szakosodott mestertolvaj lenyűgöző tárlatot állít össze zsákmányaiból (gondoljunk csak Tarantino példájára), de egészen más helyzet, ha a betörő annyi mindent szór be ész nélkül a zsákjába, hogy reggel a kacatok súlyától összeroskadva találják meg a tett helyszínén. A Pandorum alkotói mindenképp jól bejáratott motívumokkal akarták bebiztosítani a sikert, de a mértéktelen töltekezésnek az lett a vége, hogy még a primitív cselekményváz ellenére is egy széttartó és átláthatatlan katyvasz született, melyben egymást oltják ki a különböző hatáselemek.

Az emberiség fennmaradását megcélzó küldetés ezerszer látott motívuma ágyaz meg a Neil Marshall eleve túlhype-olt A barlangját idéző horror-szálnak, de a harmadrangú pszicho-thrillerek kihagyhatatlan fordulatának is jut hely a direkt erre a célra fenntartott cselekményszálon. Mindebbe bizarr módon belekeveredik még egy szolid fantasy-vonulat is, részint bizonyos szereplők archaikus öltözetében és kacifántos szablyáiban, részint a "Noé bárkáját" galaktikus pokollá változtató lények küllemében manifesztálódik.

Bájos kis űrzombiainkat eleve túl hamar és túl kimerítően mutatja meg nekünk a film, aminek következtében az expozíció által előrevetített borzalomfaktor rohamosan elapad - ezt a hiányt idegesítő hangorkánnal és olcsó riogatással próbálja pótolni a rendező -, sőt, szándékolatlan paródiába csap át, mikor hőseink dögösnek szánt kung fu-párharcba bonyolódnak az űrhajót megszálló ocsmányságokkal, amúgy Van Damme és Steven Seagal-módra. Közben persze még múltbéli traumák által kínzott szereplők olcsó moralizálását, és elcsépelt frázisait is el kell viselnünk. Azzal pedig már elő sem merek hozakodni, hogy nem pusztán az emberi faj exodusát megéneklő ?nagy ívű? sztoriban tátongnak méretes vakfoltok és logikai ellentmondások, hanem az egyes jelenetek is sokszor olyan slendriánul vannak megvágva, hogy a primér fizikai akció is dekódolhatatlanná válik a néző számára.

A Pandorum tehát méltó a nevéhez, hiszen mozgóképes "szelencéje" csakis (műfaji) káoszt és (dramaturgiai) zűrzavart szabadít a jobb sorsra érdemes közönségre. Ha valaki klausztrofób űrhorrorra vágyik, inkább nézze újra az Alien-sorozat egyik felvonását, ha pedig az űrbéli magány torokszorító érzését akarja átélni a moziban, akkor Duncan Jones Holdjára váltson jegyet.

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu