Ha durván meg akarja viccelni a haverját/csaját/pasiját/a csaja idegesítő anyját/Semjén Zsoltot, akkor mondja azt az áldozatnak, hogy az Apocalypto a világ leglátványosabb és legfaszább indiános filmje, lélegzetelállító helyszíneken, soha nem látott jelmezekkel, egy rakás indián származású, félelmetesen jó amatőr szereplővel, na jó, egy kicsit brutális, no de éppen azért, mert végtelenül hiteles, és lássuk be, a középkor az tényleg kemény volt. Hehe, a vén zsidófaló Gibson saját pályáján nyomta le Spielberget. Vigye el a nyomorultat a filmre, készítsen ki egy nejlonzacskót, aztán egyre ügyeljen: nehogy odanézzen a vászonra, mert ott iszonyú dolgok fognak történni. Az áldozat 10 százalék eséllyel még vetítés közben kimegy okádni, 50 százalék eséllyel rosszul lesz, 90 százalék eséllyel dühödten Önre támad, ha pedig őszinte tekintettel azt mondja, ez volt élete filmje, akkor vegyen elő egy fokhagymakoszorút és egy kihegyezett fakarót, aztán fogja menekülőre.
Kegyetlen folytatás
Mivel állhat elő legközelebb az ember, aki megrendezte minden idők kedvenc katolikus filmjét a mozitörténet legellenszenvesebb zsidóival és leghosszabb + legnaturalistább kínzási jeleneteivel? A Passió után logikusan nem jöhet más, mint egy ikerterhes anya élveboncolásának krónikája - gondoltam magamban rosszmájúan a vetítés előtt, de a világért se gondoltam volna, hogy ennyire bele fogok trafálni.
Az Apocalypto a maja birodalom bukásáról szól, de a témáról kábé annyit tudunk meg belőle, mint a Független Kisgazdapárt felszalámizásáról.
Pasztellszínű kínhalál
A történet elején a fotómodell külsejű bennszülött, Jaguár Mancs, az esőerdő Anthony Kiedise haverjaival egy aranyos tapírt üldöz, akinek/aminek a testén egyszer csak alig kihegyezett fakarók csapódnak keresztül, furcsán puttyanó hang kíséretében. Jó sokáig nézhetjük, ahogy a dundi növényevő minden ízében remegve kísértethangon csipog. Utóbb kiderül, hogy ez volt a film legbensőségesebb, pasztellszínekkel megfestett jelenete. J. Mancs amúgy tényleg kisértetiesen hasonlít a Red Hot Chili Peppers énekesére, ami vagy jelent valamit, vagy nem.
Ezután, mintegy ráhangolásképpen, a humoros blokk következik. Egy mamlasz vadászt szopatásból megetetnek nyers tapírherével, aztán ráveszik, hogy maró anyagot kiválasztó levéllel dörzsölje be a pöcsét, minek következtében nemsokára hörögve rohangál és hentereg a kunyhók között, míg orális szexet kezdeményező felesége még jobban hörögve köpköd. Muhaha.
Hús nem marad szárazon
A woodehouse-ian vicces felvezetés után pörögni kezd a szadizmusspirál. Emlékeznek a negyedórás korbácsolási jelenetre a Passióból, amikor a szuperközeli felvételeken pompásan lehetett látni, ahogy a bőrszíj végére kötözött fémszegecs becsapódik Jézus bőre alá, majd visszarántáskor előbb felpúposítja azt, hogy végül egy darabka húst kiszakítva lendüljön hátra? Na, az Apocalypto erről a szintről indít, és másfél órán át nem lankad.
Aki kiváncsi volt arra, pontosan milyen is, amikor egy kisgyereket a bokájánál fogva meglóbálnak és fához csapnak, az most megkapja a magáét. Gyerekkínzásban amúgy igen erős a darab, a Discovery típusú tévécsatornák rajongói biztos szeretni fogják, ahogy a mama a hároméves kisfiú lábán felnyíló vágást eleven óriáshangyák sebbe való bedugása, majd fejük letépése útján varrja össze. A film művészi kulcsjelenetében az is kiderül, milyen lehet 5 centiről végignézni, ahogy egy jaguár megeszi egy ember arcát. Ha lettek volna kétségeink afelől, hogyan reccsen a kőkéssel elvágott torok, ezek után el fognak enyészni. Sőt, még azt sem kell ezután a fantáziánkra bíznunk, hogy apánk hogyan vérezne el, ha az egész család szeme láttára elmetélnék a nyaki ütóerét. No és hogyan lövell ki a vérszökőkút a halántékon ütött lyukból? Egyetlen, ám annál komolyabb hiányérzetünk, hogy nem a mellüregen belülről mutatják, ahogy a pap kivágja az áldozatok szívét. Cserébe mondjuk az áldozat szemén keresztül élhetjük át mindezt.
Egyszerűen perverz
Tisztázzuk hamar: nem vagyok ellensége még az öncélű erőszak látványának sem, tőlem akárhány ovist megsüthetnek vacsorára, nem fogok az ORTT-hez fordulni. Az Apocalypto ezzel együtt nem szól másról, mint hogy Mel Gibson igazi perverz öreg tata, egy kínzástól és sebektől elélvező zavart fejű, nagycsaládos apuka, egy budoárnáci, aki végre megrendezhette álmai filmjét. A Passió sem volt rossz közelítés, de ott az ismert sztori miatt bele kellett gyömöszölnie egy rakás felesleges jelenetet. No persze az is a zsidók miatt volt. Itt sztori alig van - Jaguár Mancsot falubelijeivel együtt elragadják a szenyók, hogy elevenen feláldozzák egy piramis tetején. Visszaér-e időben, hogy megmentse a haláltól a kútba rejtett terhes feleségét és kisfiát? - így a film arról szólhat, ami a rendezőt tényleg érdekli, vagyis a hús roncsolásáról.
Amúgy nem derül ki semmi, sem a szereplőkről, sem a majákról, sem arról, hogy ezek a szadista, vérivó futóbolondok hogyan hozhattak létre fejlett kultúrát, sem arról, hogy végül miért tudta elfoglalni őket egy turistacsoportnyi spanyol. Cserébe a film igazán látványos, a főgonosz ember- és jaguárállkapcsokból összerakott harci sisakja - csakúgy, mint az összes többi jelmez és kellék - Oscar-díjért kiált, az operatőr pedig minden idők legdögösebb digitális jeleneteit rögzítette. A felvezetés kissé komótos, de aztán a tempóval sincs baj, az utolsó félóra pedig igazi pörgős, székhezszegezős akció, sőt a végső csavarral sincs semmi baj.
A baj, - ha ez egyáltalán probléma persze - hogy nem szuperrealista indiános filmet, vagy akciómozit, esetleg színes történelmi képeskönyvet láttunk, hanem valami furcsa szeánszot Gibson rideg, véres színházában.
A végén, miközben már a stáblista kúszott felfelé, azt gondoltam, hogy Mel Gibson az ezredforduló Hollywoodjának Leni Riefenstahlja, egy borzongatóan dögös látványosságokat prezentáló, technikailag perfekt erőszakhívő. A ruhatárnál rájöttem, hogy sajnos csak Hollywood Hannibal Lecterjéről van szó.
