Már 81 éves, de még mindig aktív az egyik legismertebb francia komikus. A mostani kinézete alapján senki sem mondaná meg, hogy abból csinált karriert, hogy lúzernek nézett ki.
A francia vígjátékokra azt szokás mondani, hogy van valami egészen különleges hangulatuk, ami csak ezekben a vígjátékokban csíphető el, úgy adagolják a finom, általában nem túl harsány és remek helyzetkomikumokra épülő humorhoz a romantikát vagy a drámát, ahogy azt nagyon kevesen tudják.
Nagyon szerethető karakterek kísérik végig a francia vígjátékok történetét, és ehhez az kellett, hogy egy sor ügyes rendező mellett legyen legalább három egészen kiváló színész is, akik felépítették a francia vígjátékokról kialakult kép nagyját.
A legtipikusabb, hogy valamilyen egészen hétköznapi, sokszor kicsit ügyefogyott, botladozó ember kalamajkáiba pillanthatunk bele. Baromi könnyű azonosulni a francia vígjátékok szereplőivel, szinte mindegyik igazán ismert figurában van egy-egy vonás, amiben a legtöbben magukra ismerhetnek. Azért, hogy ez így legyen rengeteget tett hozzá a ma már sajnos nem élő Louis De Funès, aki a XX. századi francia vígjátékok talán legfontosabb figurája volt.
Az alacsony, kopasz gyorsan beszélő, elképesztően grimaszoló színész olyan egyedi jelenség, hogy ha valaki egyszer látta, biztos örökre emlékszik rá, függetlenül attól, hogy tetszik-e neki, amit csinál vagy sem. A gumiarcúnak becézett Jim Carrey a kanyarban sincs hozzá képest, és hát ki más tudta volna ennyire parádésan megcsinálni ezt a lenti jelenetet, amiben a krumplipüré receptjének felmondása közben 30 másodperc alatt csinál hülyét Hitlerből és a nácizmusból.
A fiatalabb generáció nagy képviselője a mára sajnos kissé bálnoiddá való, de ami még nagyobb probléma, az utóbbi években szinte teljesen jellegtelenné váló Gérard Depardieu volt. Depardieu az egyik legismertebb francia színész, sikeresen tört be Hollywoodba is néhány film erejére, ez pedig annak köszönhető, hogy tényleg gyakorlatilag bármilyen karaktert rá lehet bízni. Nem véletlen, hogy a karrierje három típusú filmre épül: kosztümös filmekre, idióta vígjátékokra és bűnügyi filmekre. Minden műfajban tökéletesen megállja a helyét.
Ha a jutalomjátéknak és legfeljebb könnyed ujjgyakorlatnak tekinthető Asterix-filmeket nem számítjuk, akkor igazán nagyot utoljára a 2003-as Pofa be! című filmmel alakított a szintén zseniális Jean Reno oldalán, amiben egy idióta bűnözőt alakított, akinek soha be nem áll a szája.
Funest és Depardieut azért kellett megemlíteni, mert most igazából egy olyan alkotást ajánlanánk szombatra, amiben a francia vígjátékok harmadik legfontosabb embere szerepel, az összekötő kapocs Funes és Depardieu között, ő pedig Pierre Richard.
Richard vitte tökélyre az esetlen, ügyefogyott figurákat, és ugyan ő Hollywoodban még nem futott be, de azt azért elmondhatja magáról, hogy több filmjéből is készült hollywoodi remake. Természetesen mind olyan, hogy hiányzik belőlük az a báj, ami Richard filmjeit olyan szerethetővé teszi.
A filmes karrierje során Richard egy csomószor dolgozott együtt a nála jóval fiatalabb Depardieuvel, a francia filmek nem egy nagy klasszikust köszönhetnek ennek a párosnak. Az egyik legtöbbet idézett, legjobban sikerült munkájukat, az 1981-es Balfácánt szombat délután megnézhetjük a tévében, és tényleg nem veszíthetünk vele, ha ezt a programot választjuk az ebéd utáni ejtőzéshez.
A 70-es, 80-as évek francia vígjátékainak nagy triója - Gérard Depardieu és Pierre Richard a főszerepben, Francis Veber pedig a rendező-forgatókönyvíró pozícióban - itt sem tudott hibázni. Veber eredeti filmötletei a mai adaptációktól és remake-ektől hemzsegő világban igazán üdítően hatnak. A Balfácán alapsztorija az, hogy egy különösen szerencsétlen, minden balesetet bevonzó fiatal lány eltűnik, a felkutatására tett kísérletek kudarcba fulladnak. Aztán jön a nagy ötlet, hogy egy hasonlóan szerencsétlen férfit kell elindítani, hogy kutassa fel az eltűnt nő útját az utolsó ismert tartózkodási helyéről kiindulva. Ha ugyanolyan peches, akkor ugyanoda fog kilyukadni mint az eltűnt nő.
A sztori gyakorlatilag egy gigantikus magas labda, amit a film szépen le is csap, csak úgy özönlenek az idiótábbnál idiótább jelenetek és a jobbnál jobb poénok a szerencsétlenkedő Pierre Richard-ral.
Egyáltalán nem látszik rajta, de Pierre Richard már ebben a filmben is majdnem 50 éves. Mondjuk nem csoda, eleve elég későn kezdődött a filmes karrierje, az első sikere, a Magas szőke férfi felemás cipőben (szintén Francis Veber filmje) is már 38 éves volt.
Richard azt már viszonylag korán eldöntötte, hogy színész szeretne lenni. Rendszeresen lógott az iskolából azért, hogy moziba menjen, nagyon elszánt volt, hogy egyszer ő is szerepelhessen a filmvásznon. A szülei viszont ragaszkodtak hozzá, hogy tanuljon ki egy rendes szakmát, mielőbb beleveti magát a bohém életbe. Gyógytornász, masszőr lett belőle, és az iskola ott folytatta álmai megvalósítását, ahol abbahagyta.
Először kisebb színházakban, párizsi kabarékban játszott, a filmes pályája 1968-ban indult el, az első igazán nagy sikerét pedig 1972-ben érte el, a már említett Magas szőke férfi…-vel, és ott is maradt a francia filmezés csúcsán jó húsz évre.
Richard több híres színészhez hasonlóan próbál több lábon megélni, az ő esetében ez azt jelenti, hogy a 90-es évek közepe óta meglehetősen aktívan borászkodik, évente nagyjából 80 ezer palack bort termel meg a cége. Hogy ezzel összefüggésben van-e, hogy kicsit hátrébb húzódótt a csillogástól, azt nem tudni, mindenesetre sosem hagyta abba a filmezést, csak éppen az utóbbi bő 15 évben inkább tévés szerepeket és rövidfilmeket vállalt.
A kócos hajú, egyébként nem kifejezetten magas, nagyon tipikus franciának kinéző Richard közben szép lassan megöregedett, és talán nem túlzás azt mondani, hogy kevés embernek áll olyan jól az öregedés, mint neki.
Ez a fenti kép az egyik legfrissebb róla, az új filmje a Flora63 - L’age de Pierre forgatásán készült róla. De itt van ez a pár hónappal korábbi is. Ez az önéletrajzi könyve dedikálásán készült, nehéz lenne ez alapján azt monani, hogy Pierre Richard már 81 éves, pedig így van.
A kezdeti filmes sikereihez képest megkomolyodott kinézet is segítheti abban, hogy kiáll komoly és fontos dolgok mellett. Az elég gyakran frissülő, és jól karbantartott Facebook oldalán rendszeresen közöl különféle felhívásokat, általában jótékonysági, környezetvédelmi szervezetek mellett, de nemrég például azért kampányolt, hogy ne zárják be a Louis De Funès múzeumot forráshiány miatt.
Több szervezetnek is a tagja, 2007 óta például egy olyan társaság arca, amelyik Nigéria elhanyagolt részein telepít ivókutakat. A mindig bohém és kissé kótyagosnak tűnő Richard öregkorára valamennyire megkomolyodott, ami ugyanolyan jól áll neki, és még mindig egy végtelenül szimpatikus figurának tűnik, akinek rengeteget köszönhet nemcsak a francia, de a világ filmgyártása is. Ha másért nem, hát ezért érdemes megnézni szombaton a Balfácánt.
