David Guggenheim eddig nem sok emlékezeteset művelt, de a Védhetetlen forgatókönyvének kedvéért most már érdemes megjegyeznünk a nevét. A CIA belső ügyeibe vezető beavatástörténet a nagy könyv szabályait követi, és meg kell mondjam, igazán jól sikerült.
Na azt ne várjuk, hogy túl sok eredeti gondolatot találunk benne, de a sztori kétségkívül remekül össze van téve. Matt Weston (Ryan Reynolds) a CIA egyik védett házának "házmestere", akivel hónap szám nem történik semmi. Egy nap azonban behozzák az ügynökség leghírhedtebb árulóját, Tobin Froston (Denzel Washington). Amikor a házat megtámadják, Westonra marad, hogy megvédje a vendéget, aki hamar bebizonyítja az ifjoncnak, hogy bizony a CIA nem éppen a szentek gyülekezete.
A Védhetetlen egy klasszikus mester-tanítvány sztori, amely még a közhelyeket sem mellőzi, a picit túlhúzott búcsújelenettől eltekintve azonban mindezt teszi olyan profizmussal és eleganciával, hogy a lehető legjobb érzéssel nézzük végig a kalandokban is bővelkedő mesét. Daniel Espinosa stabil kézzel vezeti színészeit, akik magabiztosan viszik végig a rájuk osztott szerepeket. Washington nem először tetszeleg hasonló bőrben, a számára Oscar-díjat jelentő Kiképzésben Ethan Hawke-nak tanította meg, hogy az élet rendőrként sem fenékig tejfel. Bár feltűnnek más szereplők is a Védhetetlen történetének folyamán – Brendan Gleeson visszakézből hozza például Weston főnökét –, valójában a Weston és Frost közötti dinamika határozza meg a filmet. Az egyszer már bevált figura most is jól működik Washingtonnál, a színész ismét meggyőző az ambivalens karakter bőrében. Ryan Reynold szintén jól teljesít, bár tény, hogy a karaktere közel sem annyira erős, mint a már említett Kiképzés Jake-je (Ethan Hawke) volt. Szerencsére nem is jut túl sok idő Weston jellemének árnyalására, az eseményeket elsősorban az akció viszi előre, üldözéses jelenetből jópár kijut, bunyó is van éppen elég.
Az utóbbi években az igencsak csalogató adókedvezményeknek köszönhetően Dél-Afrika egyre több film helyszínéül szolgál. A készítők remekül kihasználták a helyben rejlő lehetőségeket: adja magát, de szerencsére nem is hagyták ki a bádogvárosok ziccert, ahol a pléh tetőkön kergetik egymást a jó, rossz és kevésbé rossz fiúk. Az ország egzotikumát Oliver Wood rendkívül szuggesztív képei még jobban kiemelik, a gyönyörűen szűrt fotók az egész filmnek emlékezetes atmoszférát teremtenek.
