Remek színészek pocsék filmekben

  • Vízer Balázs / PORT.hu

Ahogy a ripacskodó Sir Ben Kingsleyt néztük a most bemutatott Ütközésben, eszünkbe jutott, hány szebb napokat látott nagy színész vállal ma már zsinórban vacak szerepeket vacak produkciókban.

Sir Ben Kingsley

Az Ütközés című, teljesen felejthető autós üldözéses filmben a nagy Sir Ben Kingsley egy kattant török gengsztert alakít, extrém szerelésben, például Ali G-től kölcsönzött napszemüvegben hadovál, rém idegesítő és persze elnyeri a méltó büntetését, amiért pár feltörekvő tehetséget mert bekavarni. Egy szánalmas alakot látunk, egy jó pillanata sincsen, pedig ez az ember az óriási presztízsű Royal Shakespeare Company tagja volt, Richard Attenborough 1982-es filmjében Gandhi csodálatos megformálásáért elnyerte a legjobb főszereplőnek járó Oscar-díjat, amit később több jelölés is követett, a Szexi dögben (2000) pedig konkrétan beparáztunk tőle. Életrajzában azt írják, tartott tőle, hogy beskatulyázzák, és mindenféle műfajban kipróbálta magát, és talán ez volt a gond. Rémes fantasy filmek varázslója lett, Mike Myerst oktatta a Love Guruban, és hol vicces akcentusú egzotikus mellékszereplőt, hol gonosz milliárdost csináltak belőle. Szegény Ben Kingsley!

Nicolas Cage

Ha van abszolút evidencia ezen a listán, akkor az Nic Cage neve. A hivatása kedvéért a nevéről is lemondó Coppola srác annak idején remek drámai színész volt, de komikusként is megállta a helyét, sőt, a kilencvenes évek második felének két legjobb akciófilmje, a A szikla és a Con Air - A fegyencjárat is hozzá köthető. Ez az ember Oscart kapott a Las Vegas, végállomásért, szerepelt az Arizóniai ördögfiókában és a Veszett a világban, aztán az ezredforduló táján elveszítettük. A 2002-es Adaptációban még rendkívül szórakoztató volt egy frusztrált forgatókönyvíró ikerpárt alakítva, a rákövetkező A fegyverek szavában című John Woo háborús eposzban pedig már egyszerűen csapnivaló. A mojóját azóta sem szerezte vissza, és érdekes módon szinte kizárólag mellékszereplőként élvezhető a játéka, mint például a Ha/verban vagy a minap bemutatott Snowdenben, és ha tényleg jóindulatúak vagyunk, akkor a Joe című filmjében, szakállasan, alkeszként egész jó volt.  

Donald Sutherland

Egész generációk nőhettek fel úgy, hogy csakis felejhető mellékszerepben láthatták nemzedékének egyik legnagyobb színészét – például az Éhezők viadala széria gonosz diktátora, Snow elnökként Donald Sutherland. Pedig még ezekből a nyilván csakis pénzért – vagy jobb híján, esetleg unaloműzésből? – vállalt szerepekből is kitűnik, hogy egy zseniről van szó, aki így 80 körül is képes bárkit lejátszani a vászonról, ha olyanja van. Pedig mindent eljátszott már, jót, rosszat, vicceset, hódítót és pancsert, olyan szerepek vannak a háta mögött, mint a Tű a szénakazalban, a Casanova, a Klute, az Átlagemberek, az A sáska napja, a MASH, a Kelly hősei. 184 szerep áll a neve mellett, és a legnagyobb rendezőkkel dolgozott, bár érdekes módon Oscart sosem kapott, és a szakma úgy döntött, hogy kiöregedett a főszerepből, karakterszínésznek viszont túl ismert. Így maradnak a mellékszerepek, ahol aztán rendre meg is ölik, vagy azért, hogy a főhős bosszút álljon érte – Az olasz meló, A mestergyilkos -, vagy azért, mert ő a főgonosz, mint az emlegetett Éhezők viadalában.

Al Pacino

Talán szentségtörésnek tűnhet egy ilyen legendát egy ilyen listán szerepeltetni, pedig Al Pacino mind játékával, mind szerepválasztásaival sokat tett érte. Pacino mindig is arról volt híres, hogy mindent belead a szerepeibe, az ún. method acting megszállottja, aki gyakran a végkimerülésig játszott – a Kánikulai délután forgatásán egy kritikus jelenet felvétele előtt két napig nem aludt, hogy tényleg fáradt legyen az arca, de ez néha visszaüt. Ha a szerep nem elég jó, ha a színész nincs formában, akkor mindez egyszerűen túljátszás – és egy ponton túl ripacskodás. Pacino esetében a mérleg valahol Az ördög ügyvédje tájékán billent a rossz irányba, és bár utána is jó alakítása, többnyire egykori önmaga reszelős hangú paródiája lett. Az már az igazi mélypont volt, amikor az Adam Sandler-féle 2011-es Jack és Jillben láthattuk, az évtized egyik legrosszabb filmjében, de talán ő is érzi mindezt, hiszen a Danny Collinsban pont egy ilyen kiégett, ma már csak rutinból alkotó figurát hozott a Keresztapa, a Serpico vagy a Carlito útja egykori csodás színésze. Azért még nem írtuk le teljesen!

Jeremy Irons

Az Oscar- és Golden Globe-díjas színész neves angol színitanodákban sajátította el a mesterséget, komoly színházi háttérrel rendelkezik, és már az arca, a szigorúan összevont szemöldöke és a keskeny szája is méltóságot sugároz. Nem csoda, hogy legnagyobb sikerét a feleséggyilkossággal vádolt arisztokrata, Claus von Bülow megformálásával aratta Barbet Schroeder A szerencse forgandó című filmjében – és ehhez képest olyan fércművekben kell látnunk őt mint a (Sárkányok háborúja. Pedig milyen jó volt a Swann szerelmében (1983), az A misszióban (1986) vagy a merész Pillangó úrfiban (1993), és még az olyan akciófilmekben is megállta a helyét, mint a Die Hard 3. - Az élet mindig drága 1995! Aztán nála is megjöttek a fantasy filmek, mint az Eragon, és ismeretterjesztő filmekhez kezdte adni a hangját, illetve tévére váltott a Borgiákkal, de fontosabb filmszerepe már nem akadt, ha nem számítjuk a Batman Superman ellen - Az igazság hajnala komornyikját.

Ray Liotta

Liotta természetesen nem esik egy súlycsoportba például Al Pacinóval, hiszen még Oscar-jelölése sincsen, de volt idő, amikor tényleg nagy ígéretnek és valamivel később fontos figurának számított Hollywoodban. Első igazi szerepéért, a Valami vadságért már Golden Globe-jelölésig jutott, a Baseball álmokbeli szerepét gyakran idézik, majd ezeket szorosan követte Martin Scorsese nagy klasszikusa, a Nagymenők (1990), aminek olyan nagyágyúk mellett lehetett a főszereplője, mint Robert De Niro vagy Joe Pesci. Azután sem tűnt el, markáns gonosz volt az Őrjítő vágyban, nagy siker volt a futurisztikus Menekülés Absolomból, ő is csillogott az 1997-es remek Coplandba, de akárcsak sokan mások a generációjából, ő is megkopott az ezredfordulóra. A 2002-es Narkó főszerepéért még rengeteg dicséretet kapott, de számára a mélypontot Guy Ritchie 2005-ös Revolverje jelentette, ahol egy Dorothy Macha (!?) nevű agyonszoláriumozott idegbeteg gengsztert alakított – pár a Faterok motorokonért sem emlegetném a helyében -, és innentől kezdve főleg ilyen ajánlatokra számíthatott. Voltak azóta vállalható munkái, de rendszerint csak rosszarcú rendőrnyomozókat és/vagy szigorú apákat alakít, de megeshet, hogy még visszatér egyszer.

Malcolm McDowell

Sok jó színész vállal szerepet pocsék filmekben, és nem is szoktak ebből nagy ügyet csinálni. A nagyszerű Michael Caine például azzal hallgattatta el azokat, akik a pocsék Cápa 4. - A cápa bosszúja miatt kritizálták, hogy „Sosem néztem meg a filmet, de mindenki szerint borzasztó. Azt a házat viszont láttam, amit ebből vettem, és csodálatos!” Szegény Malcolm McDowell ezzel az erővel egész nap poénkodhatna, ennyi rossz szerepe van az 1990-s évektől számítva, pedig ő volt az angol újhullám legnagyobb alakja. Legendás filmjei közé tartozik a Ha...  (1968), a Tombol a hold (1971) és persze a Mechanikus narancs (1971) - egy igazi filmtörténeti klasszikus – vagy A szerencse fia (1973). Tessék visszanézni ezeket a filmeket, ha lehet, mert ebből a tehetségből szinte semmi nem maradt - legutolsó általunk is jegyzett jó szerepe az Éli könyve (2010) című futurisztikus western volt, ahol egy professzort alakított, aki reményt ad az emberiségnek, ami egy szép gesztus!

 

Swing Karácsony Gájer Bálinttal
Swing Karácsony Gájer Bálinttal

Gájer Bálint először ad koncertet a MÜPÁ-ban december 7-én.

Jegyvásárlás