Roald Dahl a mozivásznon

  • Vízer Balázs / PORT.hu

A kalandos életű brit író gyakran ijesztő és sokszor felnőtteknek szánt meséi ideális filmes alapanyagként szolgálnak különc rendezők számára, mint most A barátságos óriás esetében.

Akéb sőnket - Nőj meg, teknős! (2015)

Mondjuk ezzel a címmel nem csoda, hogy nem lett széles körben ismert ez a nemrég, két színészóriás főszereplésével készült feldolgozás, ami az egyszerű örömök ünnepe! Hőse az agglegény Mr. Hoppy, akinek életében két dolog jelenti a szenvedélyt. Az egyik a virágoskertje a balkonon, a másik egy titkos szerelem. Végzetesen beleszeretett az özvegy Mrs. Silverbe azon a napon, amikor először megpillantotta, a hölgynek azonban láthatóan csak egy szenvedélye van, a teknőse. Mikor egy nap Mrs. Silver elárulja, mennyire szeretné, ha a teknőse növekedne, a férfi merész tervet eszel ki, hogy megnyerje a szívét. Egy visszafelé mondott szavakból álló versikét tanít meg szomszédasszonyának, amely állítólag majd növekedésre bírja a teknőst, majd egyre nagyobb méretű hasonmásokra cseréli a kis kedvencet. Dustin Hoffman és Judi Dench neve és játéka ugyan garancia a remek szórakozásra, de a történet a közepe táján kissé bugyutává válik.

 

A fantasztikus Róka úr  (2009)

Kedvencünk a listánk, hiszen Wes Anderson nem csak a saját, teljesen elvarázsolt, hihetetlenül részletgazdag világát csempészte bele ebbe a technikailag is tökéletes stop motion animációs filmbe, de Roald Dahl szellemét is hűen idézte meg. Merthogy „gyurma animációban” jelennek meg Róka úr kalandjai – igaz, a gyurmát itt többnyire drótok és műanyag helyettesíti.  A címbéli ravaszdi már tizenkét esztendeje boldog, csendes családi életet él, és megfogadta, hogy messze elkerüli a tyúkketreceket. Ám amikor lehetőség nyílik egy utolsó nagy rablásra, a tisztes családapából előtör a régi szenvedély. A gazdák persze rossz néven veszik, hogy kifosztották őket, és rókavérre szomjaznak. Az állatok azonban összefognak Róka úrral, és együtt veszik fel a harcot az őket kifüstölni szándékozó gazdák ellen.

 

Charlie és a csokigyár (2005)

A kis Roald, miután első iskolájából rossz magaviselete miatt kitették, családjával a Cadbury csokoládégyár közelébe költözött, ahol elsőkézből ízlelhette meg a piacra kerülő édességeket. Ez a meghatározó emlék szolgált az 1971-es, Gene Wilder főszereplésével készült  Willy Wonka és a csokigyár alapjául, és innen indult ki Tim Burton is, aki nagy kedvencét, Johnny Deppet tette meg a titokzatos csokoládébárónak, aki ki tudja, miért, de néhány látogató előtt megnyitja gyárát – csakhogy szigorúak a szabályok az üzemlátogatáson. Papíron mindez jól hangzott, de ez volt Depp karrierjének első igazán nagy botlása, és innentől datálhatóak azok a pocsék, de tökig kifestett karakterek hosszú sora, amiket a színész az elmúlt évtizedben „belakott”. Újranézve lehet, hogy nem olyan borzalmas, de bemutatásakor mindenkit sokkolt, mennyire hiányzott az eredetiség egy ennyire eredeti sztoriból.

 

James és az óriásbarack  (1996)

Roald Dahl meghökkentő történetei logikusan vonzzák az olyan, kifejezetten különc filmeseket, mint Tim Burton, aki itt még csak producerként ügyködött a film megszületésekor, akárcsak a Karácsonyi lidércnyomás esetében, amit szintén Henry Selick (Coraline és a titkos ajtó) rendezett. Selick ezúttal félig animációs, félig élőszereplős mesét készített Dahl egyik legnépszerűbb gyerekmeséjéből – amiből az animáció remekül működik, az élő szereplős kevésbé. James árván maradt kisfiú, akit két vén boszorkány nagynénje nevel. Játékaiba menekül és megbarátkozik a házban lakó rovarokkal, majd megmenti egy pók életét, aki hálából nagy titkokat tár fel előtte. A mágikus szerek segítségével óriási barack nő a kertben, és a gyümölcs belsejében a fiú elindul egy ösvényen, ahol már várják izgága kis barátai, akik nem is annyira csúnyák és félelmetesek, mint amennyire a felnőttek látják őket. James álmai városába akar eljutni, és a vidám kompánia szívesen elkíséri...

 

Matilda, a kiskorú boszorkány (1996)

Matilda nem mindennapi kislány. Sőt, inkább különleges. Bár vannak, akik flúgosnak mondanák vagy rettentőnek vagy elviselhetetlennek, esetleg borzasztó okosnak. Ahhoz képest, hogy egy szélhámos természetű használtautó-kereskedő és az ő használt autóihoz hasonló felesége gyermekeként látta meg a napvilágot, képességei különlegesnek mondhatók. Ám szülei nem érzékelik teremtésük nagyságát, élik tovább hülye kocsi-TV-ágy életüket, sőt elküldik inkább egy szörnyű nevelőintézetbe. Matilda és ifjú tanárnője között barátság alakul ki, a tanárnő felismeri a kislány képességeit. De nem mindet. Danny DeVito ezúttal rendezőként mutatkozott be, és javára legyen mondva, hogy nem igyekezett magát és a párját alakító feleségét, Rhea Perlmant jó színben feltüntetni: tényleg rémes szülők! Jócskán eltúlzot gesztusokkal leforgatot, harsány mese a Matilda, de roppant szórakoztató!

 

Boszorkányok  (1990)

Szokás mondani, hogy Roald Dahl meséi gyakran ijesztőek, de nem minden története ennyire ijesztő, mint a Boszorkányok, ami egyszerre riogat és elborzaszt. Tessék csak ránézni a képekre, és karakterek a nyilvánvalóan pocsék maszkok ellenére is undorítóak – ami nem véletlen, hiszen kisgyerekeket akarnak megzabálni. Történik ugyanis, hogy egy árván maradt kisfiú a nagymamájához kerül Norvégiába. Egy elegáns szállodában vesznek ki szobát, ahol különös vendégek gyülekeznek. Hamarosan kiderül, hogy nemzetközi boszorkánytalálkozó készül, amelynek résztvevői arról tanácskoznak majd, hogyan pusztítsák el a világ összes gyerekét, a titkos fegyverük pedig egérré változtatja a kis árvát. Nicolas Roeg (Távol a tébolyult tömegtől) rendező ugyan nyilvánvalóan nem ezt szánta a főművének, de a végeredmény meglehetősen szórakoztató, a Főboszorkányt alakító Anjelica Huston top formában van, és az itt még fiatalos Rowan Atkinson is feltűnik hotelmenedzserként.