Rutin rutin hátán - Robin Hood újra belovagol

Vajon honnan ered ennek a XII. századi kultikus figurának az ereje, amitől újra és újra felbukkan a filmvásznon? Mitől érdekes? Miért fontos? Miért lett ennyire megkerülhetetlen az európai legendáriumban? Egyszerű romantika vagy inkább racionális nyereségvágy hajtja a gépezetet? Vagy egyszerűen ez a törvénytelen íjász mindig kiváló ürügy egy jó kis kalandfilmhez?

Ridley Scott legújabb verziója jobbára arról győz meg, hogy igenis vannak olyan toposzok a filmtörténetben, amelyekről le lehet húzni a ki tudja hanyadik bőrt is az újraértelmezés nyűge nélkül. Bár a mostani verzió egyáltalán nem így indult. Legelőször olyasféle változatról szóltak a hírek, amelyben Robin lett volna a negatív, míg az ősellenség, a nottinghami sheriff pedig a pozitív hős. Vagyis Robin maradt volna afféle bandita a sherwoodi erdőben, míg a sheriff egyszerű rendőrként bukkant volna fel. A filmgyári logika azonban mégiscsak felülírta az elképzelést: bizonyos költségvetés fölött már nem vállalunk be semmiféle kockázatot.

Így már csak az volt az egyedüli kérdés, hogy Scott új filmje a Gladiátorhoz vagy inkább a Mennyei királysághoz igazodik-e majd, lévén ez az életmű két végpontja a vonatkozó műfajban. Nos, Robin Hoodnak e tekintetben sincs sok szerencséje, ugyanis akadálymentesen simul be a kettő közé. Nincs olyan ritmusa és feszültsége, mint az előbbinek, és nem olyan érdektelen, mint az utóbbi.

Igazából karakter nélküli film, vagy másképpen: minden kockájában azt nyújtja, ami tőle elvárható. Russel Crowe hozza a Gladiátor óta védjegynek számító szúrós, ám a nagyobb célok előtt azonnal megenyhülő tekintetet, s még az amúgy zseniális Cate Blanchett sem képes semmi újdonságot belecsempészni Marian szerepébe. Hacsak annyit nem, hogy az arisztokrata hölgy sokkal inkább tűnik vaskezű földművesnek, semmint úriasszonynak.

Egyetlen truváj lenne itt, ami megmaradt a beharangozott forradalomból. Hogy ha már nem lehetett piti tolvajt faragni a szegények mindenkori megsegítőjéből, akkor - kiálthatott fel az ötletgazda - legyen a mostani amolyan előzményfilm. Vagyis addig a pontig jusson el, ahonnan más alkotások a lendületet veszik: mesélje el, miként lett a királyi sereg íjászából a sherwoodi erdő számkivetettje. Vagyis ne a megdicsőülést mondja el, hanem a bukást. Villantsa fel a teljes ellehetetlenülés tragikumát. Scott azonban ezt a lehetőséget sem használja ki. A bukás itt megint csak a megdicsőülés egyik formája, az erdőbe való kivonulás a megkoronázással ér fel. Vagyis Robin akkor is győz, ha nem.

Így aztán nem is várunk egyebet, mint hogy a hősünk mikor nyilazhat végre egy egészségeset, mikor látjuk a vesszőt lassítva, szubjektívben, legyen megint ármány és csatajelenet, és igen, szóljon valahonnan a háttérből az Everything I Do, I Do it for Youhoz hasonló hüpp-hüpp zene. Mert úgy tűnik, Robin Hood ennyire képes a XXI. században is: okoz két és fél órányi, kicsit hosszú, kicsit lapos szórakozást. S már az is nagy dolog, hogy az amúgy biztos kezű Scott igazából csak egyszer fog mellé a nagy rutinban. Amikor néhány pillanatra filozófus háttérrel rendelkező helyre kis politikust farag az íjászunkból. Amolyan műanyag szabadságharcost. Demagógot. De így legalább nevetünk akkor is, amikor sírnunk kéne.

Swing Karácsony Gájer Bálinttal
Swing Karácsony Gájer Bálinttal

Gájer Bálint először ad koncertet a MÜPÁ-ban december 7-én.

Jegyvásárlás