De kit érdekelnek a nagy dolgok?! Szöszmötölés az öltözőben, bezárod, kopog a stopli a betonon – mire kimész, már kettőnull, nem ide. És ez marad a végeredmény. És be se állsz. - Az Osirisnél frissen megjelent, A futball ábécéje és más történetek című kötetéről Sajó Lászlóval beszélgettünk.
A futball ábécéje és más történetek című, most megjelent könyved láthatóan nagy anyagot mozgat. Hogyan állt össze a kötet?
Sajó László: 1998 óta írom a Magyar Narancsba egotripjeimet, az Öt és feleseket. 2008-ban e címmel jelentek meg könyvben összegyűjtve, az azóta eltelt időszakban írt szövegek szerepelnek a kötetben, továbbá Nektek, a literának írt netnapló (a Manzárd-ciklus), és a szintén a literán megjelent beszámoló egy régi EB német–török meccséről (Két pogány közt), egy litera-pályamunka (Hajrá, magyarok!) – lám, mennyi szöveget köszönhetek Nektek!; vannak olyan írások, melyek nem kerültek be a Narancsba, most idecsempésztem őket... És persze írtam újakat, főleg „interjúkat”, leginkább kapusokkal. Azért tettem ki az idézőjeleket, mert a kapus makacs fajta, a tollat is kiragadták a kezemből, megírták ők. Alig tudtam, titokban, itt-ott belejavítani. Ezek a kötet legjobb írásai...
A futball ebben az esetben olyan metafora, amelyben voltaképp és paradox módon a „pályán kívüli” életek, figurák, helyszínek a főszereplők...
SL: Ezt sokszor hallottam, „a futball mint metafora” – hát, nekem valóság, nagyon is. Értelek persze – „a pálya szélén”, Mándy, ki más; én is már sokszor korlátnak könyökölve nézem a meccset, a miénket is, ahol játszom. A tartalékok keserű sörét iszom... Ebből a szempontból pályán kívüli vagyok én is, és szurkolóként más nem is lehetek. Bár...
A szurkoló (D mint drukker) lába együtt mozdul a lövő játékoséval, feje a fejelővel – bele is rándul szegény nyaka... És a pályán kívül ácsorgó T mint tartalék leghőbb vágya, hogy bemenjen, ha csak percekre is, és győztes góllal tegye fel emlékezetes teljesítményére a koronát... Avagy, szurkolóként, befusson a pályára, ölelgesse övéit, letépve mezt, gatyát, lerángatva zoknit. Én nem is ezt a címet akartam adni a kötetnek (utólag nem bánom, hogy ez lett), hanem a hangzatos A gólvonalon túl címet. Hangsúlyos a cím második fele, és más történetek – ami a gólvonalon túl, a pályán kívül van. A gól például, az is, bizony.
Az a fajta „kültelkiség”, amely a könyv alaphangulatát meghatározza, jól érzékelhetően megélt világ. Miként kezdődött a karriered ebben és mitől maradtál mind a mai napig hűséges a kidőlt szögletzászlókhoz, a partra vetett partjelzőkhöz?
SL: A kültelek... Mándy írja, idézem is, hosszabban, mottóban: Hol volt a 33-as pályája? (...) a Külső-Kerepesi úton... Kérdésedben ott vannak ugye a külvárosok, a kül-telkek, és az ezekhez tartozó üres, füves telkek, a pályák. „Falugyerek” vagyok, nálunk még grund se volt – az iskolaudvar volt az első focipályám (közel volt, az iskolában laktunk). Aztán Budapestre kerülve (először Pestre, albérletekbe, aztán Budára, a felejthetetlen Budaörsi úti kollégiumba) úgy ismertem meg a várost, hogy pályákra jártam, játszani. Először a blasznégyben, majd blaszháromban – ez volt pályám, pályáim csúcsa. És ezek a pályák mind a külvárosban, Újpesten, Kispesten, Rákoscsabán, Kőbányán. Később, immár öregfiúként, a Területi Déli csoportban (Déli hadseregcsoport, mi így hívtuk) megismerkedhettem az akkor még nem szent Pesterzsébet, Pestlőrinc, Pestimre, valamint Nagytétény, Soroksár és a többi külváros, Ezmárnemisbudapest nevezetességeivel, a pályákkal, és a hozzájuk tartozó büfékkel, zsíros kenyerekkel, emberekkel, a pályaudvarokkal. A pályák (is) megszűntek, megszűnőben, és ami még megvan, mindig kül-telek marad, legyen bár a BKV-pályán vagy Budán, a hegyen, a Kolozsvári utcában.
„Az út, a várakozás, az előkészület, a bemelegítés, az előjáték – K. Dezső ezt szerette, az ő korában...” Ebben az idézetben mintha benne lenne a novellák ars poétikája.
SL: Megtisztelő, hogy novelláknak nevezed az írásokat, én inkább tárcanovelláknak mondanám, a sikerültebbeket. A Narancs publicisztika rovatában jelennek meg, ne feledjük, de remélem, nem publicisztikát írok. És ezt nem azért mondom, mert... Ady, ő publicista, is, volt, a legnagyobb. De nem ezt kérdezted. Az idézet persze (ön)ironikus, a nagy dolgok a pályán történnek – de kit érdekelnek a nagy dolgok?! Szöszmötölés az öltözőben, bezárod, kopog a stopli a betonon – mire kimész, már kettőnull, nem ide. És ez marad a végeredmény. És be se állsz. De azért zuhanyozol, megiszod a sörödet, elő- és utójáték megvolt. Hazamész, lefekszel. És nem kérdezik, „hány gólt lőttél, fiam?” Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék.
De ne feledjük el a borozók inventáriumát sem! Huszonöt év óta alakul át ez a dimenzió. Hogyan látod, mennyire változtak az emberek a még meglévő helyeken, és milyenek az újak a létrejötteken?
SL: A borozók inventáriuma nem teljes, kéziratban sok-sok borozótapasztalat, csak már nem emlékszem, hogyan is volt, régen írtam, és alig tudom elolvasni, mit is... Tervezem, hogy elmegyek újra, és oda is, ahol még nem jártam. Amíg vannak. Az újakba nem járok. Vannak új pinceborozók? Szólj, ha tudsz egyet. Oké, értem – az új helyekre nem járok, tán mert nem érdekelnek az ottani, „új” emberek. Csak a rongyos régiek, akik eltűnnek a borozókban, a borozókkal. Mint ahogy az egész csapat elszállt, eltűnt, a dresszükkel, a klubszeretetükkel és Zsákkal együtt. (Mándy)
A hasonlóképpen a szrányvonalak, a kültelki vasútállomások-restik szintén az írószenvedély tárgyai, de akárha személyek; a nincstelenek, a kitaszítottak, a vesztesek listáját gyarapítják... Mintha az tűnne ki mindebből, hogy a hűlő és a hűlt helyek felvonultatásával pontosabban jellemezhető az a folyamat, ami körülöttünk végbemegy...
SL: A vasútállomások, velük a restik is eltűnőben; ha vannak is, már nincsenek. Menj el Budafokra, ácsorogj kicsit az állomáson, Budafok-Albertfalván, Pesszentimrén, Baross-telepen. Sorolhatnám a menetrendet. A vonat megáll, ennyi van. Emberek le- és felszállnak. Tehát emberek is vannak. Hűlt helyek, kedves metaforám, köszönöm, leírtam százszor, és leírom százegyszer is. Azt hittem, minden budapesti állomást és megállóhelyet „megírtam”, de szóltak, dehogy, Kőbánya-Hizlaló kimaradt. Ez is úgy van, hogy nincs. Mondtam, hogy az egy teherpályaudvar, volt, engem meg a személyek, a lassított személyek érdekelnek, de aztán megköszöntem; elmegyek, körülnézek, megírom ezt is. Meg a többi teherpályaudvart, ott nincsenek emberek. És a megszűnt, beszántott, OBI-val, Praktikerrel telehintett pályaudvarokat. A hűlt helyeket. Aztán lemegyek a borozókba, ne lássam, "milyen folyamat megy végbe körülöttünk". A boltív fölöttem és három unicum bennem.
