Sherlock Holmes nem meleg, viszont nagyot üt

A marketingesek megint hülyét csináltak belőlünk. Sherlock Holmes ugyanis mégsem meleg. Futótűzként rohant végig annak idején a sajtóban a beharangozó hír, miszerint Guy Ritchie új Sherlock Holmes adaptációjában a zseniális nyomozó és hű társa, Dr. Watson nem csak vizsgálódás és a bűnfejtés élményeit osztják meg egymással, hanem sok minden mást is. Különös tekintettel a gyengéd érzelmekre és azok gyakorlati manifesztációira.

Ironikus, de tény: a film legműködőképesebb részei pont azok a jelenetek, amikor Holmes azon aggódik, hogy szobatársa kiköltözik közös legénylakásukból valamiféle őrült, érthetetlen ötlet végett: elvesz feleségül egy nőt. Szinte vibrálnak azok a képsorok, amelyekben a sármos Holmes froclizza a sármos Watsont: Robert Downey Jr. és Jude Law ebből a szempontból több mint működőképes páros.

A kiszemelt ara egy nevelőnő: Mary Morsan, akinek a szerepére igyekeztek minél jelentéktelenebb színész találni és meg is találták a tökéletes megoldást Kelly Reilly személyében. Azaz sokkal fontosabb a két főszereplő közötti viszony, mint a mellékszálak. Így fordulhatott elő, hogy Holmes "szerelme", Irene Adler szélhámosnő is csak statisztál a történetben - Rachel McAdams alakítása ezért is talán kellőképp felejthető. Olyan émelyítő ez az egyoldalú dramaturgia, mint a rossz bor: beleszagolunk, és a fűszerek helyett az alkohol egyértelmű bűzét érezzük csak.

De nem ez a legdurvább merénylet Sir Conan Doyle írásaival szemben. A szentségtörést Ritchie azzal követte el, hogy akciósztárt farag Holmes-ból. Az intellektusát a polihisztor-detektív leginkább arra használja, hogy matematikai precizitással számolja ki, miként is kell bevinnie az ütéseket ellenfelének, és hogy azok milyen hosszú idő alatt gyógyulnak majd meg. Ez a Holmes annyira frusztrált attól, hogy nem jut neki semmilyen szellemi stimuláció, hogy ezt különböző agressziókban éli ki. Páratlan mondatok helyett, páratlan balegyenesekben és botozásokban lép túl a karakter az elé háruló akadályokon.

Nincs detektív-mozi rejtély nélkül. A bűn, mint feszültségforrás, azonban nem igazán működik. A Marc Strong alakította Lord Blackwood sablonos fő-gonosza annyira száraz és egyszerű, hogy még a sarki fűszeres is megmondaná róla, hogy ez egy nagyon-nagyon rossz fiú és bizony az erő sötét oldalán áll. Ehhez a felfedezéshez nem is kell Holmes-kaliberű detektív. Akkor vesz a film bizarr fordulatot, amikor az akasztófát túlélő, pardon, a másvilágból visszatérő Blacwood elkezd vámpírképességekkel rendelkezni, majd összetákolja a világvégét. Olyan érzése van néha az embernek, hogy a nagyokat néző és sokat menekülő Holmes nyit egy X-aktát - Fox Mulder után szabadon. Érdekes megoldás(?) viszont, hogy a misztikum és a természetfeletti végül kiteríthető és leleplezhető a logika révén. Kár, hogy ez a logika csak amolyan kocsmaszintű, mellékes nyűg.

A filmrajongónak mégis az lehet a legnagyobb talány, vajon hogyan kerülhetett egy ilyen alapanyag Guy Ritchie kezébe. A Ravasz, az agy és a két füstölgő puskacső, valamint a Blöff kultikus rendezője az elmúlt tíz évben a kínos kategóriába csúszott le, egyik művét, a Revolvert minden idők egyik legrosszabb filmjének kiáltották ki. Pedig ő nem csinál semmit sem másképp, mint ahogy tette az egyre inkább megszépülő múltban. Nagyotmondások és klassz-faktor a négyzeten. A huszonegyegyedik századi Holmes ennek megfelelően egyszerűen cool.
Se több, se kevesebb.

Amennyiben értesítést szeretne kapni az olimpiával kapcsolatos Port.hu tartalmakról, kattintson ide és iratkozzon fel az értesítésekhez.

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu