Sherlock Holmes

Kevés kínosabb dolog van annál, amikor egy igazodási kényszerrel sújtott rendező romló hallásával már nem észleli jól, hogy mit sutyorog a korszellem, és ennek következtében épp az imént kifutott divathoz sikerül csak idomulnia. Az immár évek óta masszív lejtmenetben haladó Guy Ritchie ebben a méltatlan sávban zötyög, amikor a bogaras angol detektív első ezredforduló utáni mozis fellépését szégyenszemre egy újabb Harry Potter-filmként vezényli le. A gótikusan borongósnak mutatott Londonban hőseink (két fiú, egy lány, mi más) egy feltűnően Voldemort-szerű fekete mágus után loholnak egy többszörösen megcsavart, mégis végtelenül szimpla történetben. Ritchie a tömegképregények esztétikájával közelít a fabulához, azaz kétdimenziós, lényegében sérthetetlen szuperférfiakat, egy sátáni főellent és hasonlóan érdektelen, bár kétségtelenül mutatós dekoltázzsal közlekedő nőszemélyeket mozgat a víztócsás sikátorokban. És az összes kamerarángatásával, az észlelhetőség határáig rövidített snittjeivel és fárasztó lassításaival sem tudja elfedni a tényt, hogy valószínűleg akkor sem volna képes megkoreografálni egy tisztességes akciójelenetet, ha maga a ravasz Moriarty professzor tartana revolvert a homlokához.
A feszültséghiányos művet a másnaposan is sármos, kelekótya negyveneseket mostanában séróból hozó Robert Downey Jr. teszi elviselhetővé, aki nem csupán a drága Watsont adó, elsősorban a rapid szempillamozgatásáról híres Jude Law mellett tűnik remek színésznek, de még ebbe a démonaitól megszabadított, kockásra gyúrt hasú Holmesba is képes valódi, az alapmintától sem idegen szellemet csempészni.