SINISTER

zene: Christopher Young
kiadás éve: 2012
kiadó: Varése Sarabande
játékidő: 60:46

Alig pár héttel korábban értekeztem arról, hogy a rettegés iránti szenvedély miként van belekódolva az emberekbe (lásd a "Ház az erdő mélyén" zenéjéről szóló írást), így a horrorokhoz fűződő viszonyom okfejtését most nem ismételném meg. Ami a műfaj és a filmzenék közti állandó kapocsnak tekinthető, az többek között Christopher Young személye, aki bár megannyi más stílusban is alkotott maradandót, neve összeforrt a rémületkeltés zenei kifejezésével. A "Sinister" borítóján egy kislány vérrel fest ördögi fejet a falra; amikor először megláttam ezt a képet, biztos voltam benne, hogy Young ismét megajándékoz egy órácska pokoli képtelenséggel. A reményt a rendező személye, Scott Derrickson csak felerősítette bennem, az "Ördögűzés Emily Rose üdvéért" ugyanis kettejük olyan kollaborációja volt, amely számomra minden idők egyik legkiválóbb horroralbumát eredményezte. Nos, a "Sinister"-rel kapcsolatban is bőven lehet szuperlatívuszokban beszélni, de sokkal komolyabb befogadást igénylő műről van szó, mint azt napjainkban megszokhattuk.

A komfortzónából több dolog is jelentősen kizökkenthet, kezdve azzal, hogy az album hivatalosan is három ember műve (a komponista mellett Jason Acuna és Daniel Wehr működött közre), zenekarról tehát szó sem lehet. Amint azt a CD belső borítóján található szerzői jegyzetből is megtudhatjuk, Young már nagyon régóta várt egy olyan projektre, amelyben teljesen eltávolodhat a valódi hangszerektől, és kedvére kísérletezgethet egy mesterséges hangzásvilág létrehozásával. Ez már önmagában kiszűr jó néhány hallgatót, pláne, ha azt vesszük alapul, hogy ez a műfaj számtalan olyan szintetizátoros aláfestéssel "büszkélkedhet", amelyet az igényesség messziről elkerült. A következő kizáró ok az lehet, hogy a "Sinister"-é nem a hagyományos értelemben vett filmzene, sokkal inkább egy koncepcióalbum, amely a filmhez készült számtalan effekt és kikevert, megalkotott hangzás gyűjteménye, de ezekben a formákban nem szólalnak meg a képsorok alatt. A legtöbb köze a filmbéli eseményekhez az utolsó előtti "Sin Sister Sweet" címen futó szvitnek van, de mivel ez is egyveleg, így tulajdonképpen az egyórányi játékidő nem tartalmaz jelenethű score-t.

A dolog oroszlánrésze viszont Young szerzeményeinek zenei jellemzésében van, a "Sinister"-hez hasonló lemez ugyanis hosszú-hosszú évek óta nem került ki hollywoodi komponista kezéből. Az elektronikus megoldásokban bővelkedő horrorzenékkel ennek ellenére Dunát lehetne rekeszteni. Charlie Clouser egészen elsöprő erejű, viszonylag újszerű gondolkodású zenéket pakolt össze a "Fűrész"-sorozathoz, de ugyanezt évek óta képtelenség elmondani például a tomandandyről vagy Elia Cmiralról, egyelőre az ifjú titánok (Michael Wandmacher, Frederik Wiedmann) sem brillíroznak, és ha ismertebb zeneszerzők tesznek kísérletet (John Murphy, David Julyan), az sem mindig jelentős végeredményt szül. Hogy ez mégis sikerülhet, arra Young albuma tökéletes példa: szétcsavarva, magából kifordulva, a rendszertelenségre építkezve egy minden pillanatában izgalmas kompozíció a "Sinister", ráadásul a precíz stúdiómunkának köszönhetően a kikevert hangzás olyan közeli térbe helyezi a hallgatót, mintha az egész elmeháborodott esemény saját magunkban zajlana.

Fontos ismét leszögeznem, hogy műértő, klasszikus zenéket kedvelő ember tényleg csak óvatosan tegyen kísérletet, mert itt a kottán kívül minden van. A teljesség igénye nélkül emelnék ki pár momentumot: jóllehet a "Portrait of Mr. Boogie" első három perce simán lehetne az "Emily Rose" folytatása, utána viszont egy félig tökéletesen összerakott dubstep érkezik, melynek másik fele olyan, mintha az összeválogatott hangmintákat egymástól függetlenül, véletlenszerűen szólaltatnák meg. A "Levantation" gyakorlatilag száz százalékban efféle randomizált megszólalásból áll: egy, vélhetően haláltusáját vívó férfihang döbbenetes eltorzítására egy hasonlóan torz hang válaszol kivehetetlen szavakat, miközben egy állandóan jelen lévő mély dobhangot gurgulázó, szüttyögő effekt kígyóz körbe. A pokoli mélységet érzékelteti a "The Horror in the Canisters" is, ahol a földöntúli hangokat visszafelé húzott effektek tarkítják, a track végén pedig valami tántoríthatatlan indusztriális ritmuskép jelentkezik (kicsit "Az átok 2." aláfestésére emlékeztet, ott ugye nagyméretű ruhásszekrények lépegettek). A "Rot Not, Want Not" sokáig olyan, mintha egy "Helyszínelők"-epizód aláfestését úgy hallgatnánk, hogy a médialejátszó csúszkájával ide-oda ugrálunk – s ha mindez nem lenne elég a megfoghatatlansághoz, képzeljünk el egy rádiót, amelyen türelmetlenül keresgélünk adót, de minduntalan ugyanahhoz az egyhez érkezünk. A "The Eater of Children" lehet Young válasza Hans Zimmer egyhangos Joker-témájára: egyetlen nagyon dühös hangú alapra emelkednek rá a pokoli csörgések, zörgések, torzítások, éteri hangok, a filmbéli mumust kifejezve. A "My Sick Piano"-t pedig felesleges is jellemeznem konkrétabban, címében az igazság: egy beteg zongorajáték az egész.
Vannak azért könnyebben emészthető darabok is. Ilyen a drámai zongoratémára épülő "Never Go In Dad's Office", melyet a szerző lassú elektrokísérettel támogat meg - mintha egy olyan Trent Reznor-zenéről beszélnénk, amelyet minimum elvártunk "A tetovált lány" aláfestésénél, de hiába. A "Millimeter Music" remek chillout-betétekkel gazdagított, zongorával, illetve játékdobozok csilingelő hangjával felépülő szám, és ez a track tartalmazza a legkevesebb fenyegető hangmintát, sokkal inkább a megoldás felé vezető útból mutat egy keveset. A korábban emlegetett "Fűrész"-sorozat főtémájára emlékeztet a címadó "Sinister", főleg, amikor az elektromos gitárok is belekezdenek a zúzásba. Az ismét visszatérő dubstep-betét viszont már egyértelműen ezen album sajátja, és nagyon furcsa ezt a zenei műfajt a horrorral társítva hallgatni, mert sokkal inkább el tudtam volna képzelni Michael Bay robotos történetei mellé ezeket (mint ahogy a score számtalan pillanatában olyan érzésem van, mintha robotok változnának át körülöttem).

Ahogy már említettem, a trackek nem tükrözik hűen a filmbéli aláfestést, és igazából ezen az utolsó előtti szvit sem segít különösebben, de ennek két megemlíthető okát látom. Az egyik, igen fontos tényező a film maga, ugyanis az körülbelül egy szót sem érdemel. Ha leszámítunk minden klisét, amiből építkezik (új ház, ahol az előzőleg ott lakó család öngyilkos lett; az Ethan Hawke alakította, alkotói válságban szenvedő író; a padláson talált vetítőgép házivideós tekercsekkel; titokzatos mumus), akkor tulajdonképpen semmi nem maradna, mint ezek ízléses, feszültséggel teli bemutatása. Az viszont hiányzik, így a 110 percre nyújtott film olyan sokszor fordul unalomba (főleg, amikor negyedjére ismétlik ugyanazt a megoldást), hogy mire a végső csavar és megoldás eljön, már szinte egyáltalán nem is érdekel. Pedig jó lenne a mitológiai háttér is, de a nyomozás olyan hosszan van elnyújtva, a rejtélyes események pedig annyira az utolsó pillanatban válnak egyértelművé (az összecsapott fináléval együtt), hogy mire egy kis sikerélményem lehetne, addigra már rég a stáblistánál tartunk. Nagy kár, mert ha a film legalább annyira jól sikerült volna, mint a rendező előző ördögűzése, Young művéből sokkal gyorsabban lehetne kultikus darab.

A másik szempont igényelt némi kutatómunkát, ugyanis Young bármennyire egyedi hangvételű produkciót hozott létre, a leghatásosabb jelenetekben elhangzó zeneművek más előadóktól származnak. Leginkább a különböző korokból származó filmtekercsek végignézése során csendülnek fel ezek a felvételek, és némelyik olyan extra démoni mélységet ad hozzá a látottakhoz, hogy garantáltan csak emiatt maradnak meg az emlékezetünkben. Ráadásul egytől egyig tökéletesen passzolnak a komponista elektronikus poklába, annyi különbséggel, hogy többségük valami megmagyarázhatatlan varázslatot is sugall, ami inkább a feloldozás felé irányítja a hallgatót, mint a pusztulásba. A dark ambient egy erős szegmensét ismerhetjük meg, ha utánanézünk ezeknek a számoknak: az Accurst formáció "Fragments of Nightmare" című, tíz részre bontott kompozíciójából a "Sinister" hármat is felhasznál (az elsőt, a harmadikat és a kilencediket – ezek passzolnak egyébként legjobban a Young-tételekhez), a norvég Ulver "Silence Teaches How To Sing"-jének huszonöt percéből a vudu kántáláshoz hasonlítható részt emelték ki (egy kicsit Edward Shearmur "A titkok kulcsá"-hoz írt zenéje jutott eszembe), míg a medencés családi felvételek alatt a Judgehydrogen zenekar "A Body of Water" című száma szól.

Szerepel még az Aghast 1995-ös "Hexerei Im Zwielicht Der Finsternis" albumáról három track ("Enter the Hall of Ice", "Sacrifice", "Enthral"), illetve ugyanezen csapat alapító tagjának, Andréa Nebelnek Aghast Manor nevű projektjéből a "Waking Cthulhu". A legkomolyabb hallgatnivaló a kortárs elektro-indusztriál és dark ambient csapatból kétségkívül Sunn O))) & Boris "Blood Swamp"-je, ami a szó legszorosabb értelmében véres mocsárként ömlik ki a hangszórókból negyed órán keresztül – ha valamire azt lehet mondani, hogy pokoli zene, a mélyen dübörgő, kavargó, elektromos gitár sírásától hangos szerzemény mindenképpen kiérdemli ezt a jelzőt. A sláger telitalálatot viszont a filmbéli nyomozás alatt is felcsendülő, ám a stáblista alatt kiteljesedő Boards of Canada-szám jelenti: a "Gyroscope" kiválóan lüktet, a visszafelé húzott akkordokkal és egy kislány érthetetlenné tompított hangjával együtt simán az egész "Sinister" csúcspontja számomra (és korántsem a hivatalos albumon megjelent "The Rite of Left" Sinister-remixe, amit csak az albumon lehet meghallgatni, igaz, érdemes is).

Mindezen felsorolt darabok egy erős lemezanyagot jelenthettek volna a hivatalosan megjelent CD mellett. Őszintén be kell vallanom, hogy az írás elkészülésének pár napja alatt felváltva hallgattam a score-CD-t, valamint a filmhez kiválogatott darabokat, és együtt okoznak tökéletes hallgatnivalót, már ha nem vagyunk érzékenyek az ördögi hangokhoz és a nyugalom megzavarására tökéletesen alkalmas kompozíciókhoz. Annyi bizonyos, hogy a "Sinister" komplett stábjában mindössze a zenékért felelős csapat tette a lehető legtöbbet, ők viszont kiemelkedő munkát végeztek. A tökéletesen összeválogatott dalokon túl Christopher Young ismét megmutatta, hogy ő a műfaj legnagyobbja; megfelelő filmes és zenei tapasztalattal rendelkezik ahhoz, hogy ha el is engedi a zenészek kezét, s olyan eszközökhöz nyúl, amelyeken kollégáinak zöme csak zavaró csűrdöngölésre képes, akkor is be tudja bizonyítani, hogy egyeduralkodó. Le a kalappal előtte, ez az album mestermunka.

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu