Sóhajok és sikolyok

  • Csiger Ádám / Filmtett

Peter Strickland első filmje, a méltatott Varga Katalin balladája után horrorral jelentkezik. A Berberian Sound Studio az utóbbi évek egyik legizgalmasabb kísérlete, nem csak a műfaj viszonylatában.

A Varga Katalin balladája készítésének története maga is filmre kívánkozik: a Readingben született Strickland sok évnyi amatőr filmezés és Budapesten való nyelvtanítás után örökségéből, saját szakállára forgatta le debütáló filmjét Erdélyben, jobbára magyar stábbal és magyar nyelven (amit ő maga nem beszél). Az ultraalacsony büdzsé és a zűrös forgatás ellenére a Varga Katalin balladája kritikai siker lett, rangos díjakat kapott, jómagam remekműnek tartom, az egyik kedvenc filmem. Nem szokás műfajokba sorolni, de valójában az amerikai rape and revenge (nemi erőszak és bosszú) exploitation-zsáner európai modern művészfilmek (és némi underground, avantgárd) inspirálta verziója, pszichedelikus hanggal, Erdélyt gótikus horror-helyszínként rehabilitáló, gyönyörű képekkel, remekbeszabott beállításokkal, hipnotikus erővel elverselve.

A Berberian Sound Studio a hetvenes évek Olaszországában játszódik, ahol először jár Gilderoy (Toby Jones), a tehetséges angol hangeffektes. Mimózalelkű, munkamániás hősünk nehezen ért szót a rámenős helyiekkel, rögtön honvágya támad, ráadásul új megbízásaként egy exploitation-szinten hatásvadász gore-horrorhoz (mintha Lenzi vagy Deodato próbálná überelni Bavát vagy Argentót) kell hangeffekteket produkálnia. Ez sokban hasonlít a Varga Katalin balladája premisszájához: a hős ismét magára utalt outsider és underdog, odüsszeiája rémálomszerű, csak Strickland ezúttal az imádott Olaszországot és régi filmiparának kulisszáit ábrázolja mágikus világként, ráadásul ismét kapunk egy mini rape and revenge-történetet egy melegszívű szinkronszínésznő és a macsó rendező főszereplésével, ami kifejezetten passzol a gyakran szexizmussal vádolt (olasz) horrorhoz.

Strickland ugyanúgy csavar a horror zsánerén, ahogy a Varga Katalin balladája alkalmával tette, második filmje alapján tehát immár nevezhetjük szerzői- és műfajfilmesnek egyaránt. A rape and revenge-filmek általában rengeteg (tabu)sértő erőszakkal és szexszel, ezek halmozásával operálnak, Strickland előző filmjéből azonban mindkettő hiányzott, ugyanígy nincs gore a Berberian Sound Studióban sem, de még a készülő horrorfilmnek is csak a főcímét láthatjuk. Mindkettő modernista, revizionista műfajfilm, szenzacionalista zsánerek lehető legkevésbé hatásvadász, leginkább visszafogott és művészi kidolgozásai. A művészfilmesek általában kritikusan viszonyulnak a zsánerekhez, Strickland viszont ebben már a posztmodern felé lép tovább. Bár filmjének erőssége a humor, nem parodizálja a horrort, legfeljebb a szélsőségesen tömegfilmes, művészietlen exploitation-filmezést ítéli el. Amit paródiának hinnénk, inkább extrém, avantgárdba hajló stilizáció, a hangeffektek előállításához feltrancsírozott zöldségek és gyümölcsök erotizált látványa például stilizált gore-ként is értelmezhető. A filmről eszünkbe juthat a Halál a hídon (Blow Out) is, de míg De Palma posztmodern szerzőként csak játszadozik, Strickland nem szerelmeslevelet ír az olasz horrorhoz, hanem Kulesov-kísérletnek veti alá a nézőt, kép helyett hanggal.

A Varga Katalin balladája csak egy stílusos, hangulatos műfajfilm volt, a Berberian Sound Studio viszont már önreflexív is, hisz a filmművészet jelenlétére világít rá, gyakorlatilag egy Argento-film stílusában látjuk, hogyan készült egy Argento-film. Nagyobb lépést tesz az avantgárd irányába, a film csúcspontját például önálló vokál-performansz hangverseny jelenti. Az is megkockáztatható, hogy eme filmje már művészi önvallomás is, fokozottan önéletrajzi ihletésű. Teljesebb önkifejezést valósított meg tehát professzionálisabb körülmények közt forgatott második filmjével, mint korlátlan alkotói szabadságot garantáló debütálásával. Bár nincs igazán érvényes sztorija, se kidolgozott forgatókönyve (emiatt improvizáltnak, kiszámíthatatlannak hat), sokáig szabványos pszichohorrorként csattog, aztán átmegy Lynch-filmbe, ezzel végleg elűzve a mainstream közönséget. Gyengéje, hogy inkább rövidfilmre elég a premisszája (első verziója az is volt), de ez számos avantgárd mesterműről elmondható a Radírfejtől a Begottenig, és ha vevők vagyunk az ilyesmire, akkor annál nagyobb luxus, hogy nagyjátékfilmes terjedelemben, moziban élvezhetjük. A Berberian Sound Studio különösen merész vállalás egy frissen szakmai hírnevet szerzett pályakezdőtől, Stricklandre érdemes lesz odafigyelnünk a továbbiakban is.