Talált, süllyedt

Hank Moody-t a Kaliforgia legújabb évadában egy készülő film sztárja elviszi magával tárgyalni a rendezőjelölttel, Peter Berggel, aki Battleship feliratú pólóban várja őket. Régi sérelmek kerülnek elő Hank és Berg között, ami verekedéssé fajul, Hank pedig piszkálódva megkérdezi: Te tényleg egy csatahajóról csináltál filmet?

Bizony, a Hasbro bábáskodása mellett elkészült az itthon Torpedó néven ismert kétszemélyes játék mozgóképes adaptációja. Azt hiszem teljesen jogosan merült fel bennünk, egyszeri nézőkben is Hank kérdése. Hogyan akar valaki történetmesélő filmet csinálni egy játékból, amiben két ember felváltva, betűk és számok koordinátáival próbálja a másik hajóinak pozícióját megfejteni? De aztán ha jobban belegondolunk, nem is olyan rossz feladat a Torpedó adaptálása. Az alaphelyzet adott, és rengeteg lehetőség van kreatív megoldásokkal kitölteni a hiányzó részeket. Kimondom rögtön az elején: a Csatahajó stábjának ez nem sikerült maradéktalanul.

A hawaii partok közelében megrendezésre kerülő RIMPAC haditengerészeti gyakorlat váratlan fordulatot vesz, amikor az egyik hajó legénysége egy vízből kiálló szerkezetre lesz figyelmes, és akaratlanul vérre menő játékot indít el a Föld sorsáért a rejtélyes idegenekkel. A Hawaii szigetek egy részét és a környező óceánt egy áthatolhatatlan energiamező elzárja a külvilágtól, és a bent rekedt három hadihajónak kell felvennie a harcot az ismeretlen ellenséggel. Főhősünk, aki végigvisz minket az ütközeten, Alex Hopper (Taylor Kitsch, John Carter), a problémás tüzérségi parancsnok. Nagy potenciál rejtőzik benne, amit még felettesei is elismernek, de rossz döntései, helyzetfelismerési képessége és (nevetségesen rosszul ábrázolt) önpusztító életvitele állandóan bajba sodorják. Tehát egy klasszikus hollywoodi hős-prototípus, akinek csak a nagybetűs Feladatra van szüksége, hogy bizonyíthasson és személyisége fejlődhessen. A mellékszerepekben Kitsch mellett olyan feltörekvő, fiatal(abb) színészek, a jövő szexbombái és szívtiprói domborítanak, mint Alexander Skarsgård (True Blood, Szalmakutyák), Brooklyn Decker (Kellékfeleség) és Rihanna. Liam Neeson pedig túlságosan is nyúlfarknyi szerepében tekintélyt parancsoló, mint mindig. Látszik az igyekezet a készítők részéről, hogy a nevekkel minél szélesebb tömegeket mozgassak meg.

Peter Berg (Hancock, Friday Night Lights) pedig van annyira rutinos rendező, hogy ebből a történetből simán levezényel egy 200 millió dolláros szuperprodukciót. A speciális effektusok és akciójelenetek hozzák is azt a színvonalat, amit egy ilyen kaliberű stúdiófilmtől elvárunk. Magyarul a film nagyon látványos, ami felrobbanhat, az fel is robban. A bennem élő kisfiú tehát tökéletesen ki lett szolgálva. A CGI idegen hajók, kütyük és páncélok is mind jól néznek ki, egyedül talán az arcuk igényelt volna még némi ráfordítást. Az igazi fanatikusoknak még néhány nem túl nehéz filmes utalást is sikerült Bergnek becsempésznie. A néző felspannolását viszont már csak ambivalensen tudja megoldani. Helyenként nagyon jól működik, például az utolsó támadásra való felkészülésnél: közeli és félközeli képekben látjuk, hogy az egész legénység tüsténtkedik, mindenki teszi a dolgát, a hajó siklik a vízen, a Thunderstruck dübörög az AC/DC-től, és aztán a zene csúcspontján totálba vált, amint Alex kilép a hajó orrába és pont akkor csapnak fel a hullámok a hajó mindkét oldalán. Máskor pedig egyszerű patriotizmusba fullad a film. Különösen az első harmada veszélyesen propagandisztikus, aztán beindul az akció, és kicsit elnyomja, de a zárásban újra menthetetlenül előjön. Ha gonosz akarnék lenni azt is mondhatnám, hogy a Csatahajó egy Michael Bay film, amit nem Michael Bay rendezett.

Míg a rendező mesteremberként ha többet nem is tesz, de teljesíti az elvárhatót, addig az Eric és Jon Hoeber forgatókönyvíró-páros munkája jó pár irányból megtorpedózható. A történet íve ugyan szép, a csaták hozzá kellően nagyszabásúak, de az akciók közötti párbeszédek bántóan laposak, és persze a felfokozott patriotizmus is a film kárára válik. Az Alex és bátyja, Stone (Skarsgård) közti dialógusok például a rossz forgatókönyvírás és a borzasztó színészi játék szerelemgyerekei. Az idegenek múltjáról pedig csak gyorsan felvillantja a film, hogy tud valamit, de nem veszi a fáradtságot, hogy kifejtse. A legnagyobb mulasztásnak azonban azt éreztem, hogy pusztán olyan korábbi sci-fik elemeit hasznosítja újra, mint a Csata: Los Angeles, a Tranformers-sorozat vagy a Mass Effect játéktrilógia, és nem tudja továbbgondolni, fejleszteni ezeket. Ugyanakkor meg kell jegyeznem, hogy a Torpedó vaktában „lövöldözős” jellegét egy jelenet elejéig sikeresen adaptálták. A nagy finálé pedig tipikusan a vagy bejön, vagy nem kategóriába tartozik. Csak annyit mondok, hogy mindenki kiveszi a részét belőle. Túlpörgetett? Igen. Giccses? Igen. Működik? Azt hiszem, ha rendelkezünk némi szentimentalizmussal és mindennapi cinizmusunkat hagyjuk egy kicsit, akkor erre is igen a válasz. Van ezekben a sablonokban és az itteni használatukban valami elemi érzelmi töltés, ami működőképessé teszi őket.

A film tehát, hogy egy jól bevett kifejezéssel éljek, látványos akcióorgia hullámzó színvonalú forgatókönyvvel. A műfaj szerelmeseinek, azon belül is Michael Bay rajongóinak mindenképpen ajánlom, illetve azoknak, akik nem bánják, ha kis kompromisszumokat kell kötniük a szórakozásért cserébe. A Csatahajó a vízre bocsájtás próbáját kiállta, harcolni is jól tud, de nem lesz a flotta büszkesége.

Legyetek okosabbak, mint én, és maradjatok a stáblista végéig egy bónusz-jelenetért.