Tálcán kínált történelem

Jirí Menzelnek nem volt különösebben nehéz dolga. Amikor rátalált Ivan Barnev arcára, akkor magát a filmet találta meg. A cingár színész kisfiús, ám minden csibészségre kapható arca; csodálkozó, naivkék, de a világ mozgatórugóit csakhamar kiismerő szeme a hrabali kisember világégéseken is átevickélő figurájának élő, eleven mása. Olyan arc, amely szinte kéri, követeli magának az efféle frivol történetet.

Talán épp ebben a legnagyobb Hrabal, illetve házi megfilmesítője, Menzel: olyan sörhabos derűvel és már-már csúfondáros öniróniával meséli el a történelem XX. századi fordulatait, hogy szinte azt hisszük, ezek a rémségek nem is eshettek meg. Vagy ha igen, csak tévedés lehetett az egész. (Benigni is próbálkozott már ilyesmivel, ám Az élet szép humora túlharsogta az alapötletet.) Menzel viszont olyanynyira összeforrt Hrabal látásmódjával, hogy szinte már nem is kell odafigyelnie a nyersanyagra, pár gesztusból (például elég egy söröskorsón át nézni a kocsma vendégeit) máris a hrabali világ kellős közepére terel bennünket. Egy minden ízében groteszk, de minden ízében élhető univerzum közepére, amely sosem felejt el mosolyogni önmagán.

Az Őfelsége pincére voltam nyitójelenete olyan biztos kézzel adja meg a film alaphangulatát, hogy onnan már jószerével hátradőlhet a néző: nagyobb baj már nem eshet itt. Ennek legbiztosabb jele, hogy a film közben nem jelenik meg a regény, a képeket nem takarják el a könyvbéli sorok. S bár tudjuk, hogy a filmváltozat megcsonkítja, összevonja az alapanyag tartalmát - jobban, mint eddig bármikor -, a végeredményen mégsem változtat: az ízek, a fények, az ütem hamisítatlanul hrabali. Miközben arról is meggyőz Menzel, hogy tizenvalahány év után ezt ő már félig vakon is képes kitapogatni.

Számtalan jó döntés teszi elevenné ezt a mozit. Jan Díte, a csóró, de nagypolgári gesztusokra sóvárgó pincér történetéhez amolyan önfeledt burleszkritmust pászít, békebeli ragtime-ot, amelynek ritmusát csak a film második felében véti el egy-egy hang erejéig. Ekkor kezd el kicsit nyúlnyi, hosszabbodni a film, ekkor pillantanánk először óránkra. De addig mennyire pazar minden! A nők bársonyhúsa, az étkek mennyei, tán sosemvolt íze. Menzel úgy adja vissza ezt a vad, mégis ráérős gyönyörökkel szőtt világot, hogy nagylelkűen minket is bevon az illatos párákkal, ránk permetezi a nők érzéki parfümjét és a szeparékben megrekedt dohányfüstöt. Talán Huszárik velős csontját néztük még ilyen nyálcsurgató igézettel. Tévedhetetlenül vezet végig Díte sorsán, akinek legfőbb erénye egyben megbocsáthatatlan hibája is volt: fel- és kiszolgált mindent és mindenkit, háborút és törzsvendéget ugyanúgy, csak hogy egyszer majd őelőtte hajbókoljon végre valaki.

Derűs, oldott világ ez, narancsfényekkel és szinte észrevehetetlen színészi teljesítményekkel, olyan szervesen illeszkedik itt minden. Derűs, de mégis meg tudja villantani a szomorúságot, az aljast, a vállalhatatlant, úgy, hogy közben nem tartja fel az ujját, nem moralizál, nem ordítja rekedtre magát, és főként nem kezd szónokolni a megbocsátásról. Mert igazából nem is szavai vannak, hanem képei: hol fekete-fehér, hol aranylóan tiszta, hol pedig barnásan szomorú. Mintha csak a múlt tartana divatbemutatót legszebb és legrútabb darabjaiból.

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu