Tanulságos krónika

A szandálos film, a peplum, egyszerre támadt fel és jutott a csúcsra Ridley Scott Gladiátorjával. Azóta csak jobb rosszabb lábjegyzetek születtek a mitológiát és az ókori történelmet feldolgozó al-műfajban. A kilencedik légió kétségtelenül a jobb fajtából való: a zsánertől szokatlan realizmusával kortárs politikai problémákat feszeget.

Az ezredfordulóval megizmosodott brit horror egyik markáns alkotója Neil Marshall a Dog Soldiers és a Barlang után látszólag most elkanyarodott a történelmi film irányába. Valóban aprólékosan megfestett korrajzot kapunk: a jelmezek - mind a rómaiaké, mind a vérszomjas pikteké - a jelképek használata, a helyszínek kiválasztása gondos klasszika filológusi munkát sejtetnek a háttérben. Julius Caesar Gall háborúk című örökbecsű hadtörténeti munkáját néhol szóról szóra mondják fel a képsorok: a prémekbe bugyolált kékre festett arcú barbár törzs már Krisztus előtti században is komoly gátját jelentette a Birodalom expanziós törekvésinek. A film tanúsága szerint a helyzet a II. századra mit sem változott: miután a piktek gerilla taktikával és a vidék előnyeit kihasználva megállítják a terjeszkedést, a császár beveti leghatékonyabb alakulatát, a kilencedik légiót, Virilus (Dominic West) vezetésével. Sajnos hasonlóképpen alakul az új légió sorsa is, így a film kétharmadát kitevő játékidőben a maroknyi túlélő menekülését követhetjük nyomon a bosszúszomjas pikt harcos nő (Olga Kurylenko) és csapata elől.

A korhű ábrázolás mellett Marshall filmjének erénye, hogy a Római birodalom külpolitikájának fonákját sikeresen mutatja be. Megkapó jelenet, amikor a pikt mészárlás túlélői a tábortűznél beszélgetnek, és hamar kiderül, hogy voltaképpen senki sem "tősgyökeres" római. Főhősünk, a rabszolga apától született Quintus Dias (Michael Fassbender), Tarak a hindu származású, de asszír nevű szakács, a görög Leonidász, Macros, a numídiai szökevény, mindannyian a nagyhatalmi csapda áldozatai. A katonák között működő római virtusnak a fölösleges jelképek, hatalmi érdekeket szolgáló eszmék és az értelmetlen parancsok támogató háttere nélkül nincs létjogosultsága. Végső soron erre rímel a példázatszerű végkifejlet is: Hadrianus politikájával végül a határok megerősítése, mintsem azok kitolása mellett teszi le voksát, de már későn. Hogy Marshall, aki a rendezés mellett a forgatókönyvet is jegyzi, milyen aktuálpolitikai áthallásokra épít, talán nem igényel túl nagy magyarázatot.

Az igazi teljesítmény inkább az, hogy mindezt egy rendkívül izgalmas és szórakoztató mozival meséli el. A rendező horrorhoz közel álló énje itt is kiéli magát: a lefejezések és kivégzések gore-ba hajló jelenetei, a cselekmény slasher-horrorra hajazó szerkezete és a társadalomkritikának is beillő finálé mind a vaskosnak titulált műfajt idézik. Marhall tehetsége itt mutatkozik meg leginkább: egyszerre szolgálja ki a borzongani vágyókat, az egyszeri szórakozást keresőket és a tartalom iránt fogékony nagyérdeműt.

10/8 pont