Tejfehér

  • bovi / PORT.hu

José Saramago portugál író vonzódik az extrém gondolatkísérletekhez. Kőtutaj című könyvében például leszakad a kontinensről az Ibériai félsziget és úszkálni kezd a Földközi tengeren, a Halálszünetben pedig bizonytalan időre beszűnteti tevékenységét a Kaszás. Ezekhez képest a Vakság cselekményét beindító titokzatos járvány nem is olyan képtelen ötlet.

Terjed a kór
Egy délután alatt elterjed a kór. A japán férfit vezetés közben éri a hirtelen vakság, a szemészeten találkozik a kurvával, aki aznap este rögtön megfertőzi a csapos dzsigolót, és mire megvirrad, a szemorvos, a japán férfi kocsijában ülő autótolvaj, a szintén az orvosi szobából ismert kisfiú és a félszemű fekete férfi is elveszíti a látását. A fertőzés áldozatait elkülönítik, és magukra hagyják, felfegyverzett katonákat rendelnek az őrzésükre. Nemsokára újabb csoportok érkeznek, az elhagyott kórház lassan megtelik.

A vakság, mint látvány
A vakság az íróhoz hasonlóan nyilván a rendezőt is inkább mint szimbólum, mintsem fogyatékosság, vagy kényszerű életforma érdekli, ezzel együtt, mivel éppen ez a fő téma, a történet rendező elve, nincs mese, a kép hiányát a film természetének megfelelően ezúttal képileg kell ábrázolni. Ez a kényszer megkérdőjelezi a történet műfajkompatibilitását, mert a feladat tulajdonképpen megvalósíthatatlan, legalábbis tökéletes megoldás nem létezhet, hiszen a látvány teljes megszüntetése a film halálát jelentené. Meirelles kihívásként értelmezi ezt a helyzetet, fogást keres. A film elején a japán férfi nem sötétségként írja le a vakságélményt, hanem úgy, mintha azért nem látna, mert túlságosan sok a fény. A rendező ezért többnyire túlexponált képeket használ. Hangsúlyosabbak lesznek a kontúrok, elbújnak a részletek, steril, neonfényes látványvilág alakul ki, ettől pedig nehéz átérezni a fizikai rothadást, a mocskot, ami a szinte magatehetetlenné váló embereket körbeveszi.

Közös érzékvesztés
Ezeknek a fénytől már-már homályos képeknek első ránézésre nincs gazdájuk. Szereplőink nem enyhén látáskárosultak, hanem konkrétan vakok, az egyetlen látónak, az orvos feleségének, aki a férjét kísérte a karanténba, meg nincsenek érzékelési problémái, ahogy többnyire nekünk, a nézőknek, azaz az objektív kamerának sincsenek. A szemszöget akkor sikerül valaki(k)hez rendelni, amikor kiderül, hogy a járvány továbbra is feltartóztathatatlanul terjed, a lakosságnak egyre nagyobb része fertőződik meg. Az általános fényesség tehát a film univerzumán belüli, de a kórházépületen kívül rekedő kollektív nézőpontot képviselheti, ezen keresztül azonosulhat a néző a fokozatosan megvakuló társadalommal.
Az elzártság ezzel együtt teljes, a kórház lakóinak egyetlen szabályt kell betartaniuk: nem hagyhatják el az épületet. Ahogy összeomlik a társadalmi rend felépítménye, megszűnik az emberek biztonságérzete is, az erkölcsi normák relativizálódnak, kezd kialakulni a káosz. Az "amit nem látok, az nincs"-től eljutunk az "ami nem látszik (amit Isten nem lát), az nem bűn"-ig. A fertőzöttek már nem kiszolgáltatottak a többséggel szemben - vakságukban egyenlők.

A kiválasztottak
Ebben a helyzetben a vakon született férfi óriási előnnyel indul, mintha szinte természetfeletti erőkkel rendelkezne. Ez az ember a rosszak oldalára áll, azokéra, akik a hármas kórterem nevében ráteszik a kezüket az egész ellátmányra, azzal zsarolják sorstársaikat. Az orvos felesége vele ellentétben kezdetektől arra használja egyedülálló képességét, hogy észrevétlenül terelgesse, pátyolgassa a vakokat, segítse a férjét. Egyre nagyobb teher nehezedik rá, és képtelen fenntartani a boldog békeidők demokratikus rendszerét, nem tudja megállítani a pusztulást. Kimondatlanul vezetői szerepbe kerül, kialakul benne valami messiástudat-féleség, és ezzel párhuzamosan menthetetlenül el is távolodik a többiektől. Ő az egyetlen, aki nincs rákényszerítve a vak bizalomra.

Telítetlenség
A gondolatkísérlet akkor lehet több egy társadalmi pánikforgatókönyvnél, ha az alkotója szubjektív szemszöget, vagy szemszögeket használ, így teremtve drámát a káoszból. Egy ilyen téma filmes feldolgozásánál többé-kevésbé kiesik az egyik legfontosabb szubjektív szempont, a vakoké, ami egyébként Saramago regényének fontos részét képezi. Fernando Meirelles ezt próbálja meg kiváltani a fehéres képi világ megalkotásával és az egyik vak szereplőjének néhány belső narrációjával, de ez kevésnek bizonyul. Félő, hogy ezt a történetet nem nézni, inkább olvasni érdemes.

Kinek ajánljuk?
- Akit érdekel, hogy hogyan próbálják filmre vinni a nem látás élményét.
- Aki vonzódik a valószerűség problémaköréhez.

Kinek nem?
- Aki még nem olvasta a Nobel-díjas író regényét (ha igazán érteni akarja a történetet, inkább azzal kezdje).


7/10

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu