Terv nélkül maradt a Szupercsapat

  • Gőzsy Kati / Index

A 80-as évek Szupercsapat tévésorozatának hagyományait hozzák moziba az azonos című filmmel: a sztárok tévéfilmesek, a sztori sorozatszerűen csörgedezik, a konfliktusok többségét is láttuk már az Aliasban. A film felesleges, de visszafogottan szórakoztató: rajongók széles vásznon megnézhetik.

A mozikban eddig bukás a 110 millió dollárból készült film: Amerikában 76 milliót hozott, miközben csak a bevétel 55 százaléka megy vissza a stúdióhoz. Pedig nemcsak a hagyományokat próbálja élesztgetni, egy börtönös kalanddal emlékeztet a jubileumi Bond-mozira is, és végig próbál vicces és könnyed lenni. Ezen csúszik el.

A Szupercsapat sorozat lazán eredeti hangulatát elkerüli a film. Már a kommersz alaphelyzet is csak a szájbarágó elbeszélése miatt szokatlan. Az oroszok és a dollármilliók hamisításához szükséges lemezekre utazó szaddámisták helyett a CIA-sek a főgonoszok, akikről a szereplők ki is mondják az akciófilmek nézői számára köztudott dolgokat: egyenpólós, a táborban is golyóálló mellényt hordó, diktatúrát építő bérgyilkosok. A félrelépő CIA-ügynök ellen küzd a különleges egység négy tagja, akik - ezt is a dialógusokból tudjuk meg - attól legyőzhetetlenek, hogy lazák és flepnisek.

A mozifilm egy több lépcsős, A-Team-esen jópofa terv helyett esetlegesen egymás mellé pakolt sorozatrészekre emlékeztet. A legenda előtérben van, aztán háttérbe szorul, az akciók hol távolodnak, hol közelednek, árulás, versenyfutás és egyéb hatásos elemek keverednek, véletlenszerűen. Ami biztos pont az irányítás nélküli történetben, az a bagdados akcióért járó börtön, ahol fél évet eltöltenek, hogy négy priusztörlést kelljen kialkudniuk, illetve a 15 perces, mindent megoldó végső akciójelenet.

Ebben a koncepciómentes stílusban a megtervezett cselekménysorozat helyett gyorsan pergő és csak félig használt dialógusokkal haladunk előre. Így ismerjük meg a képregényszerű felszínességgel ábrázolt karaktereket: Hannibal (Liam Neeson) kijelenti, hogy az idő a javára dolgozik: mára tízsszer annyit ér, mint régen, és tényleg sokat fiatalodott a sorozat óta. Flepnis Murdocknak nem volt hova romlania, túl őrült volt mindig is, most még csak nem is helyes, ahogy azt a többiek el is mondják: fagyállós pácot csinál a húshoz (mindezt Alföldi Róbert szinkronhangján). A sosem öregedő, eredeti egysorosairól is híres Rosszfiút a semmilyen és küzdősportban is hiába járatos Quinton Jacksonra cserélték: ő légidesszantosként fél a repüléstől, és bár a legerősebb, nem rúgta szét a többiek seggét, mert azok tisztek, tudjuk meg tőle. Közben a karizmatikus vonásainak elvesztését úgy heveri ki, hogy megbirkózik Gandhival. Bradley Cooper a borostás Másnaposok-beli szerepére emlékeztet inkább, mint az eredeti helyes Szépfiúra. Jessica Biel lefokozás után is hadnagy úrnőként viselkedve ellenkezik mindenkivel - függetlenül attól, hogy ez mennyire illik a durci arcához -, és előre figyelmezteti az ellenfeleit, hogy baj lesz.

Az Entertainment Weekly Jerry Bruckheimert hibáztatta, hogy nem állt a projekt mögé producerként a sorozat tesztoszteronnal dúsított változata érdekében. A New-Ark Star Ledge nem ajánlja megtekintésre az alkotást, azt írják, ha vacak akciófilmet akarna valaki nézni, inkább kölcsönözze ki a Vesztesek bosszúját, ha viszont keményebbre vágyik, jobb, ha megvárja a The Expendablest.

A flepnis különítmény szájából a közhelyek mellett - "az igazságért megéri kockáztatni" - néha olyan vicces mondatok is elhangzanak, hogy "miért zuhanunk egy tankban?" Egy-két csúcsjelenet (Hannibal krematóriumi szökése) mellett pár jobb cgi-effektet is kapunk. Ugyanakkor csak sajnálkozhatunk azon, hogy a forgatókönyvíró és a rendező (minkdettő Joe Carnahan) a sorozat cool lazaságát rosszul értelmezetten a munkával és a logikával szemben értette. Az elmesélős módszer nem jött be annyira: 5,2/10 pont.

A Ghymes bemutatja: Szarka Tamás és zenekara újévi koncertje