The tale must go on

"A mesemondás sosem maradhat abba" - szögezi le Doctor Parnassus az ördöggel folytatott beszélgetése során. Terry Gilliam eddigi pályafutása során is minden erejével próbálta bizonyítani e tételt - s hogy az nem csak hipotézis tőle, de egyenesen ars poetica, arra ékes példa új filmje is.

A Doctor Parnassus és a képzelet birodalma ízig-vérig mese: egy végeérhetetlen, a képzelet sebességével vágtató, álomszerűen csapongó történet, egy hatalmas panoptikum a valaha-volt mesék minden archetípusából - igaz, egyúttal egy hangsúlyozottan a harmadik évezred társadalmában zajló, gúnyosan keserű majdnem-szatíra is. S mindez jól megfér egymás mellett, épp a mesei forma miatt: a film egy része valóban csak a szereplők - Parnassus különös tükör-kapuja révén - megelevenedett képzeletének égig érő lajtorjákkal vagy éppen gyémánt topánkákkal kirakott földjén játszódik. A másik rész pedig egy valamivel valóságosabb Doctor Parnassus, név szerint Terry Gilliam képzeletében - csak egy okkal több, hogy belelássunk némi önvallomást is a filmbe.

A filmnek, amelyet a tragikusan fiatalon elhunyt Heath Ledger neve tesz majd kasszasikerré, minden egyes eleme régi ismerős a népmesekönyvekből, eposzokból, vagy más örökérvényű művekből, kezdve az ördög és az ember örök - és Gilliamnél "ördögszemszögből" hangsúlyozottan önmagáért való - játszmáitól, fogadásaitól, főképp élet és halál felett; a még születése előtt valakinek odaígért leánygyermeken át egészen a vándorcirkusz-motívumig, az azt vezető bölcs öreggel és leánygyermekével, a sehonnai (a lányba szerelmes) inassal és a különös újonnan érkezettel, aki elcsavarja a lány fejét. Mindez jobban is jellemzi a filmet, mint a burjánzó, hol jobban, hol kevésbé koherens történet felvázolása - arról álljon itt annyi, hogy lényege egy Faust-inkarnációnak tűnő bölcs ember és az ördög közti ezeréves fogadás következményeinek elkerülése, azaz a tizenhatot épp betöltő lány megmentése az ördög (azaz egy elegáns, egyáltalán nem rosszindulatú, csak épp menthetetlen játékszenvedéllyel küzdő, fekete szmokingos úriember) karmai közül. (Akinek ennyiből nem ugrik be az ördög figurája, elég, ha ízelítőként vet egy pillantást Tom Waits God's Away On Business című klipjére - a színészként sem utolsó énekes mintha egy az egyben onnan lépett volna át Gilliam filmjébe.)

Egy velejéig meseszerű, már-már fantasy-mozi helyett Gilliam maibb filmet forgatott, amelyben elfér egy végtelenül abszurd gúnydal az angol rendőrökről, egy kissé elnagyoltan, hovatovább demagóg módon felskiccelt társadalomkritika, vagy épp egy monológ a fiatalon elhunyt művészek halhatatlanságáról is - ez utóbbi nem titkoltan a film egyik főszerepét, a titokzatos idegent, Tonyt alakító Heath Ledger előtti tisztelgés. A filmet elnézve egyébként úgy vélhetjük, "pusztán" lelki okokból állt a forgatás pár hónapot Ledger halála után - hiszen a váltás Ledger és Johnny Depp között teljesen zökkenőmentes és ötletes (hiszen egy idegen ember képzeletében miért is kéne ugyanúgy kinéznie a karakternek, ahogy addig megismertük?), és ugyanilyen olajozott aztán Depp és Jude Law, Law és Colin Farrell közt is. A maszkírozáson kívül a kiváló játék miatt is hasonlít egymásra e négy Tony - talán Farrell rövid, de nehéz szereplése a gyengébb láncszem köztük. Parnassust az alkoholista csövesként, méltóságteljes bölcsként és a szerelemben lubickoló szeretőként is emlékezetes Christopher Plummer játssza, akinek sötét partnere a fejünkből a film megtekintése után napokkal is kiverhetetlen Tom Waits decens ördöge.

De nem Waits az egyetlen, akitől vagy amitől nehéz szabadulni. Ha először nem is tűnik feledhetetlennek a film egésze, néhány nap vagy hét után be kell ismernünk: nem lehet véletlen vagy csak a kiváló látvány hatása, hogy még mindig ott motoszkálnak bennünk a képkockák. A képzelet birodalmában - mondanánk, ha nem tűnne túlzottan patetikusnak.

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu