THE TRUMAN SHOW

zene: Burkhard Dallwitz, Philip Glass
kiadás éve: 1998
kiadó: Milan
játékidő: 56:44

Már fényévekre járnak azok az idők, amikor a VV és a BB rövidítések még nem számítottak teljesen hétköznapi vezetéknévnek hazánkban, ám 1998-at, a "Truman show" bemutatását követően még pár esztendőnek el kellett telnie, mire hozzánk is begyűrűzött a kukkolási láz. Noha az első külföldi, már valóságshow-nak nevezhető műsor indulását a kilencvenes évek elejére szokás tenni, ám mivel ekkor még főleg a szűkebb rétegnek szóló Music Television próbálkozása volt ismert, közkedvelt szórakozássá csak az évtized legvégén vált - Peter Weir alkotása kapcsán így fel sem merülhetett, hogy valamiféle aktuális divathullámot próbált volna meglovagolni. Az azóta eltelt időben viszont, az alaposan megemelkedő nézői ingerküszöbnek köszönhetően, talán ma már nem is lehet kizárni egy, az itt ábrázolthoz hasonló, teljesen eltorzult korszak beköszöntét, amikor a tévénézők egy olyan valóságshow hőséért szurkolnak, aki nemcsak, hogy nem önként költözött be több ezer éberen figyelő optika közé, de átlagos mindennapjait is ennyire boldog tudatlanságban éli, mint Truman Burbank, aki szó szerint kamerák előtt született, nőtt fel, s talán a halála is ugyanott következne be, ha az egyre szaporodó fura jelek nem figyelmeztetnék: még akkor is számtalan ember figyeli, amikor úgy véli, egyedül van.

Jim Carrey egy idő után elunta, hogy mindenki csak afféle bohócként tekintsen rá, és elismerésre vágyva, számos sikerfilmje után a kilencvenes évek legvégén komolyabb műfajokkal is szerencsét próbált. Míg az Andy Kaufman életéről és sokszor csak saját maga által értékelt humoráról szóló, 1999-es "Ember a Holdon"-nal mérsékelt anyagi, de ennél nagyobb kritikai sikert ért el, az egy évvel korábbi "Truman show"-val még mindkettő összejött. A pályafutásának korábbi, harsány vígjátéki állomásai alapján moziba tévedő rajongótábor garancia volt az anyagi megtérülésre, és a kedvező visszhang révén végül azok is megnézték, akik a címszereplővel korábban egyáltalán nem voltak kibékülve. Ugyan az alkotás bőven tartalmaz komikus pillanatokat, Peter Weir mozija (Andrew Niccol forgatókönyve révén) mindazonáltal ravaszul csempészte be a mondanivalót a multiplexekbe, a teljesen más jellegű produkcióra számító nézők számára.

Weir sosem tartozott a minden évben jelentkező direktorok közé, és alkotásai témái is jelentős mértékben különböztek egymástól, de a 2001-ben visszavonult, nyolc évvel később elhunyt Maurice Jarre az egyik biztos pontot jelentette nála. Ugyan "A veszélyes élet éve", "A kis szemtanú", "A Moszkító part" és a "Holt költők társasága" után a "Zöld kártya" jelenetei alá Hans Zimmer komponált score-t, de az ezt követő "Félelem nélkül" stáblistáján már újra Jarre nevét olvashattuk. Azonban Weir a "Truman show"-hoz valami mást akart, egy másféle hangzást keresett, mint amit Jarre adhatott. Választása honfitársára, Burkhard Dallwitzra esett, miután hallotta a "Zone 39" című sci-fihez írt score-ját, de az még bonyolította a történetet, hogy végül nemcsak az akkor és tulajdonképpen azóta is ismeretlen, napjainkban mindössze tévéfilmeket és egy sorozat zenéjét jegyző Dallwitz által írt témákat használta fel, hanem egy jóval nevesebb kolléga, Philip Glass régi és népszerű dallamait is.

A produkció score-ja tehát egy nem annyira bevett eljárás révén született, amit leginkább a két külön világ követelt meg. Egyfelől szükség volt egy aláfestésre, mely a filmbeli film, azaz a tévéműsor rajongói számára szól akkor, amikor Truman mindennapi életét követik a rejtett kamerák révén. Másfelől viszont kellett olyan muzsika is, amit mi hallhatunk a főhős fokozatos öntudatra ébredése alatt, illetve akkor, amikor a műsor megvalósítója, a Truman sorsát kézben tartó Christof (Ed Harris) mesterkedéseinek vagyunk szemtanúi. A két külön résznek ráadásul valamiképp kapcsolódnia kellett a másikhoz, ám mégsem ütközhettek. Gyakori szokása szerint a rendező ezúttal is azt az utat követte, hogy miközben visszanézte az adott napi forgatás eredményét, emlékei közt kutatott a megfelelő zene után. Elmondása szerint így jutottak eszébe Glass munkái, és kedvenceit végül a megfelelő helyekre csempészte. Apró kikacsintásként aztán maga a zeneszerző is felbukkant egy cameo szerepben, mint Christof stábjának egyik tagja, aki az adott jelenethez bőszen játssza alá a főnök utasítására a megfelelő kíséretet. Megemlítendő, hogy Dallwitz és Glass egyaránt Golden Globe-díjat kapott munkájáért, annak ellenére, hogy utóbbi kifejezetten ide mindössze pár percnyi zenét ír, épp ezért sem az elsődleges stáblista, sem a soundtrack címlapja nem tartalmazza a nevét.

Leszámítva a T. Rex "Twentieth Century Boys"-át, amelyet a lemez végére csúsztatva, a The Big Six nevű formáció rockabillys verziójában hallhatunk, egy teljesen instrumentális, a jelenetek alatti elhangzást figyelembe vevő összeállítást takar a CD, s ezen nagyjából fele-fele arányban oszlik meg a két szerző régi és új szerzeménye (noha a borítón nem találunk információt arról, hogy a frissebb kompozíciókat kik adják elő, hangzás alapján egy néhány fős csapatról lehet szó). Már a film kezdetén elhangzó, alig másfél perces Dallwitz-művet, a misztikus szintetizátoralapra épülő zongorás "It's a life"-ot hallva sejthető, hogy nem véletlenül esett honfitársára Weir választása, és később sem csalódunk benne. Az iménti, rendkívül érzelmes vonalon mozog a "Flashback" és a "Reunion" is, illetve a szomorkás "Truman Sets Sail". A Dallwitz-blokk másik fele (például a "Drive" vagy a művész egy korábban már létező szerzeménye, az "Underground") lüktető, hangsúlyos dobbal kísért darabokat jelent, egyedül a produkcióban valójában el sem hangzó "A New Life" a kakukktojás, ahol az imént említett kompozíciók stílusa ötvöződik, szólóhegedű játékával fűszerezve. A Glass által kimondottan ide írt témák egészen pontosan hat percet tesznek ki. Az egyaránt remek "Dreaming of Fiji" és a "Raising the Sail" kiváló példa arra, hogy a komponista bármikor ki bír lépni jellegzetesen ismétlődő dallamai biztonságos világából, a zongorás "Truman Sleeps" pedig az album egyik legszebb pontja. A korábbról beválogatott, egymástól különböző Glass-témák a "Mishima", az "Anima Mundi", illetve a "Powaqqatsi" című formabontó produkciókból érkeztek, és ezekben már erősebben van jelen a jól ismert és közkedvelt repetitív Glass-hangzás.

A film zárónak tekinthető szcénája során Wojciech Kilar ("Drakula", "Egy hölgy arcképe") "Father Kolbe’s Preaching"-je hangzik el, mely a művész pályafutásának egyik legcsodálatosabb darabja. Az 1991-es "Életet az életért"-hez íródott fantasztikus, egyszerre felemelő és szomorú track bocsájtja Trumant utolsó útjára. Az ezen jelenet alatt megdöbbentően erős tracknél talán még akkor sem születhetett volna tökéletesebb búcsú, ha eleve ide íródik - persze ehhez arra is szükség volt, hogy ne valamilyen ismertebb szerzemény legyen.

A "Truman show" után úgy tűnt, Peter Weir és Burkhard Dallwitz további együttműködése nem fog megvalósulni (a rendező "Kapitány és katona: A világ túlsó oldalán" című kalandfilmjéhez Iva Davies, Christopher Gordon és Richard Tognetti triója szolgáltatta a zenei kíséretet), ám Weir 2011-es "The Way Back"-jénél már ismét Dallwitz nevével találkozhattunk, és figyelemreméltó zenével állt elő. Ezzel már pontosabban megbizonyosodhattunk képességeiről, mert a "Truman show" score-ja erre azért nem adott komoly lehetőséget. Akár a rajtkőnél is elvérezhetett volna a koncepció, miszerint az ismeretlen szerző új szerzeményeit egy magasan jegyzett pályatársa főleg jóval korábban írt munkái egészítsék ki, azonban az eredmény végül egy érdekes album lett, amelynek megkedveléséhez viszont ajánlott a film ismerete.