Tim Burton játszik

Az már biztos, hogy Tim Burtonnek van egy játszótere, egy saját "Csodaországa". Végre nem kell búskomoran üldögélnie az idegen valóságban, helyette beléphet egy számára otthonos és barátságos terepre, melynek zegzugait különféle fura alakok népesítik be, akiket úgy ismer, mint a tenyerét. Vannak itt naposabb és nagyon sötét terek is, és amikor olyan kedve támad, fogja a figurákat, az ismerős tárgyakat, és újrarendezi a terepet. Átvisz egy lámpát a másik falhoz, besötétít, betol egy kastélyt a csokigyár helyére, előtúrja fiatalkora zenéit, mert már régen hallgatta őket, aztán kézen fogja kedves feleségét (Helena Bonham Carter), hogy gyere csak, játszunk most valami mást. Ezúttal mondjuk vámpírosat, jó? Aztán rájön, hogy kettesben hamar megunják a jelmezes játékot, így áthívja jó barátját, Johnny Depp-et. Aztán arra gondol, legyen ez egy nagyobb szórakozás, így kisétál az utcára, és behívja a szemrevaló hölgyeket, a kedves idegeneket, hogy jöjjenek csak, jót fognak mulatni. És az, hogy ez a játék nem mindenkinek tetszik, már nem is igazán lényeges, nem akarnak ők minden népnek megfelelni. Jól érzik magukat, kiszakadnak a zakatoló valóságból, és ha valaki szeretne, csatlakozhat a bolondozásukhoz. Ha meg nem: kit érdekel?

Az Éjsötét árnyék Tim Burton és Johnny Depp sokadik közös filmje, és egyben legkönnyedebb, legönfeledtebb alkotása. És talán a legegyszerűbb is. A történet itt semmi eredetit vagy igazán különlegeset nem tartalmaz. Olyan, mint egy tipikus mese, amit évszázadokkal ezelőtt is mesélhetett egy néni a falu fiataljainak. Persze, előkerül a 20. század is, paródia, kikacsintás, de ez a lényegen nem változtat. Kapunk egy reménytelenül szerelmes boszorkát, aki elátkozza szíve választottját, Barnabas Collinst, mivel a férfi egy másik nőt kíván feleségül venni. Barnabasból vámpír lesz, elássák, majd kétszáz évvel később rátalálnak. A férfi vámpírként folytatja életét a 20. században, beköltözik régi otthonába, ahol immár távoli rokonai élnek; egy igazán furcsa család, akik közt egész jól érzi magát. Miközben ismerkedik a korral, ismét szerelmes lesz, de nem a fiatalságát évszázadokon keresztül megőrző boszorkába, hanem a régi szerelmére emlékeztető lányba. A boszorka ezt nem nézi jó szemmel, és ismét megkörnyékezi a nyugalomra vágyó vámpírt.

Klisé klisé hátán, de mondhatjuk szebben is: a klasszikus mesei elemek zsúfolódnak össze, keverednek kissé öncélúan a groteszk humorral, az abszurd szituációkkal. Ez még nem lenne baj, és igazából nincs is komoly gond ezzel a rendkívül súlytalan filmmel, csak a fent említett "kit érdekel?" érződik túlságosan rajta. Vagyis kissé nagyképű munka ez, mintha a rendezőnek már nem kellene magát megerőltetnie, mintha már megtehetné, hogy értelmes cselekmény nélkül készítsen filmet (a forgatókönyvírót ugyanis nem illeti dicséret), hogy úgy adagolja a híresebbnél híresebb zenéket és utalásokat, ahogy éppen jól esik neki. Lesznek is jó páran, akik ezért haragosan állnak fel a székből, azt szajkózva, hogy Burton nem a régi, lám-lám, ő is lecsúszott, elment az olcsó megoldások felé. Pedig valójában nincs tragédia: Burton csak játszik! Igen, ilyen, ha egy rendező kedvére szórakozik saját birodalmában: nagyképű, és mégis szeretetre méltó. Attól, hogy ez "csak" egy film, magán viseli az alkotó stílusát, megjelenik benne a sajátos karakterek iránti szeretete, a gótikus és elvarázsolt világok szépsége. A képi világ és a látvány egész festői, ahogy azt már megszokhattuk tőle: éles fények, szürkés-kékes tónusok, valószínűtlen színfoltokkal. A film, bár a címe sötétséget sejtet, tele van élettel és groteszk humorral, a nézőt nevetésre invitálja, nem rettegésre. A karakterek pedig egyszerűek, de kedvesen mulattatók. Johnny Depp szinte eszköztelenül játszik, egyszerűen csak hozza magát, néz, nagyokat mond, közben iszonyú sminkben pompázik. Nem lesz emlékezetes az alakítása, de ezért nem érdemes haragudni rá, így is bőven élvezet nézni: mintha Ollókezű Edward és Jack Sparrow egyesült volna. A boszorka szerepében Eva Green igencsak vonzó jelenség, gonosz mosolyával is sugárzó marad végig. A családtagok kellően furák és maguknak valók, a legemlékezetesebb közülük egy különc kishölgy, akit Chloë Grace Moretz formál meg igazi bájjal és őszinte kamaszos duzzogással.

Kis vér, kis erotika, erős színek és sötét tónusok, fura figurák, groteszk humor és a '70-es évek slágerei – ezt kínálja Tim Burton a szórakozni vágyó nézőnek. Azt kínálja, amit mindig is adott, csak kissé leegyszerűsítve, súlytalanítva, olykor némi üresjárattal. Ez azt is jelenti, hogy akik eddig nem szerették, most sem fogják igazán a szívükbe zárni, akik meg a "régi" rendezőt várják, csalódni fognak. Ezzel együtt azt mondom: az Éjsötét árnyék igazán stílusos komédia, jól sikerült játék, nem több, de egyáltalán nem kevesebb.

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu