"Történelmi filmre szükség van" I.

Magyar Narancs: Kezdjük az elején. Én a Széchenyi-film tervéről Can Togaytól hallottam először, akivel kábé három éve készítettem interjút az új filmje bemutatásakor. És az obligát kérdésre, hogy min dolgozik most, mik a tervei, elmesélte, hogy felkérte Háberman Jenő producer egy Széchenyi István életéről szóló forgatókönyv megírására, amelyen újabban már ketten dolgoznak, mert Togay, szembesülve az anyag nagyságával, azt javasolta, hogy magát is vonják be a munkába. Ezen a ponton, azt hiszem, még senki nem tudhatta, hogy ez lesz minden idők legtöbb botrányt kavaró magyar filmje.

Bereményi Géza: Nem akarok dicsekedni, de én már az elején sejtettem, hogy ebből bajok lesznek. Háberman Jenő eredetileg egy szinopszist kért Can Togaytól, és amikor már a forgatókönyvírásra került a sor, akkor vontak be engem. Can Togay nekem nagyon régi barátom, ő 16, én 24 éves voltam, amikor összeismerkedtünk, már a főiskolán segítettem neki a vizsgafilmjei írásában. És ő tudta, hogy nekem gyöngém a történelem, ezért ajánlott be. Én már az elején megmondtam, hogy nincs nagy kedvem hozzá, mert ez egy hiábavaló munka, ebből úgysem lesz film. De ha lesz is, annyi baj lesz vele és belőle, hogy nem érdemes. Aztán addig beszéltem, amíg azon nem kaptam magam, hogy már régóta Széchenyivel foglalkozom. És másfél évig csak a forgatókönyv változatait írtuk Can Togayjal.

MN: Írás közben gondolkodtak-e már pénzben?

BG: Nem. Annyi szabadságunk volt, hogy ezzel nem foglalkoztunk. Nem törődtünk mi semmivel, úgy dolgoztunk, mint aki álmodozik.

MN: Milyen nehézségei voltak a forgatókönyvírásnak?

BG: Keserves nehézségei voltak. Az első, hogy ez a téma, Széchenyi alakja alkalmas-e játékfilmre? A játékfilmnek, amihez mi Can Togayjal értünk, megvannak a maga törvényei. Hogy ennek a műfajnak a Prokrusztész-ágyába hogyan lehet Széchenyi életét beleerőltetni, milyen hosszú időszakot öleljen fel a film, mikor kezdődjön, mikor végződjön... Abban bizonyosak voltunk, hogy a halálával, illetve a temetéssel kell végződnie. És amikor kiadta magát a négy évtized, akkor jött az első vakrémület, mert egy négy évtizedet átívelő film nagyon ritka, mindenesetre nem műfajszerű, s nyilván nem véletlenül.

Egy ponton túl azt már tudtuk, hogy mely fordulatok lesznek azok Széchenyi életéből, amelyeket feltétlenül bele kell tennünk a filmbe. Tudtuk, hogy a film első nagy fordulata, ami a filmidő első félórájában kell hogy bekövetkezzen, az 1825-ös Országgyűlés, a felajánlás lesz, és az életváltoztató pont kell legyen. Így alakítottuk ki az időszakokat, és akkor kiderült, hogy három ember, három korszak lesz a filmben: a fiatal, a középkorú és az aggastyán Széchenyi. Eleinte úgy terveztem, hogy fiatal színésszel játszatom az elsőt és egy hozzá hasonló idősebbel a másik kettőt, de aztán úgy éreztem, azt a bravúrt nem lehet kihagyni, hogy egy színész játssza el mind a hármat. És akkor megkerülhetetlen lett Eperjes Károly. Mert ő mindhármat el tudná játszani. Az is nehézség volt, hogy a történelmi hitelességnek rendeltünk alá mindent, és a legnehezebb a szereplők kiválasztása volt Széchenyi környezetéből. Nagy problémát okozott például Wesselényi, aki az ellenzék vezéralakjaként nagy hatással volt Széchenyire, később szembekerültek egymással, és akit egy súlyos betegség kivont a történelemből. Tehát a filmben éppúgy, mint az életében, Széchenyinek váltott ellenfelei vannak, márpedig egy igazi játékfilm ellenfeleket követel. Egy nagy ellenfél kellett volna. De Széchenyinek csak egy állandó, mindig jelen lévő ellenfele volt: önmaga.

MN: A filmnek ezt a kezdetét, ami keretet is ad neki, én némileg problematikusnak éreztem, mert ha a Döblingbe tartó kocsi a kezdet, akkor Széchenyi egész 1848 előtti élete úgy tűnik fel, mint út az őrületbe.

BG: A döblingi beszállítással kezdődik a film, de utána megmutatja azt az utat, amely ide vezetett. Ennek a fényében és árnyékában játszódik, és amikor indoklást nyert, kvázi befejeződik a keretjáték, akkor bezárul a kör, de nem ér véget a film, mert azt a felépülése, az utolsó sakkpartija és a halála, majd a temetése fejezi be. Számomra ez egy nagy Q betűhöz hasonlít: egy bezárult kör az alsó kacskaringóval. Ez a dramaturgiai ábra már a forgatókönyvírás korai szakaszában megjelent, és sok mindent meghatározott. A Napló volt a fő támaszunk, de majdnem ezzel egyenértékűen és az élmény erejével idézték föl a kort a rendőrségi besúgók jelentései a bécsi levéltár anyagából. Ezek többnyire nagyon pontosan írták le az eseményeket, illetve egyes esetekben torzítottak, de a spiclik hamisításait nagyon jól meg lehetett különböztetni a hiteles beszámolóktól. Nem tudom, miért, talán mert olyan bután gyűlölködő volt a hazugság bennük. Az interneten találtuk meg Metternich írásait, aki pontosan dokumentálta Széchenyivel való találkozásait. Felidézte a párbeszédeket, és dátum szerint jelentést is írt róluk, azt hiszem, közvetlenül a császárnak. Ezeket mind össze lehet vetni Széchenyi naplóbejegyzéseivel. Ezek voltak a legizgalmasabb forrásaink, mert játékfilmesként az élményszerű, személyesen átélt adatokat kerestük.

MN: Darvas Iván megformálásában Metternich lett az egyik legjobb alak a filmben. A másik nagy találat a Crescence-t játszó orosz színésznő. És Kováts Adél tetszett még nekem, akire többnyire sápkóros csajokat szoktak osztani, most pedig ő játszotta a film talán legszenvedélyesebb figuráját.

BG: Én büszke vagyok a Kossuthot játszó Nagy Ervinre is, vagy inkább ez a huszonöt éves színész lehet büszke arra, hogy sikerült felidéznie ezt a zseniális figurát.

MN: Ha valakin, hát Kossuthon nagyon érződik, hogy a film minden eseménye, figurája Széchenyi nézőpontjából jelenik meg.

BG: Nem tehettünk mást. Ha egy Kossuth-filmet csináltunk volna, abban Kossuth és Széchenyi is más lett volna. De én azt hiszem, hogy Kossuth nem negatív alak a filmben, hanem ellenfél.

MN: Egy kosztümös történelmi filmnél óhatatlanul merül fel az összevetés a szinte egyetlen magyar előzménnyel, Várkonyi Zoltánnal. Ráadásul Jókai éppen Széchenyiről mintázta Szentirmai Rudolf alakját. Jól láttam, hogy vannak olyan jelenetek, beállítások, amelyek szándékosan idézik a Várkonyi-filmeket? Például a pozsonyi diéta.

BG: Nem volt szándékos. De annyira meghatároz mindent a jelmez, a maszk, hogy csak hasonló képeket lehet felidézni. Ha hatottak rám történelmi filmek, akkor azok Szőts István tollban maradt történelmi filmjei. ´ több ilyet is tervezett, de csak a forgatókönyvig jutott.

MN: Vannak pillanatok, amikor Eperjes is mintha egy romantikus Jókai-hőst játszana. Elmondta, hogy Eperjesnek csak minimális instrukciókat adott. Mi volt ennek az oka?

BG: Eperjes volt az, aki a nehéz időkben, a leállások idején is kitartott, tovább tanult lovagolni, készült a szerepére, és a forgatás alatt semmi gondunk nem volt egymással.

MN: Ki meri jelenteni, hogy Eperjes nyilatkozatának, miszerint ő hithű katolikusként nem fog eljátszani egy öngyilkost, mert tiltja a vallása, semmilyen szerepe nem volt a film befejezésében?

BG: Ki merem jelenteni. ´ valóban kifejtette, hogy neki meggyőződése, hogy Széchenyivel végeztek, de addigra már régen készen volt a forgatóköny.

MN: Konfliktusba kerültek Kosáry Domokossal.

BG: Én mint nagy tisztelője felkértem, hogy legyen szakértője a filmnek. Mikor a forgatókönyv negyedik változatát megmutattam neki, akkor volt az utolsó személyes beszélgetésünk. Abban maradtunk, hogy mivel ez terjedelmében fog változni, de lényegében már nem, ezért amikor elkészül a film, ő megnézi, és eldönti, hogy ott állhat-e a neve a főcímben történész szakértőként vagy sem. Ez volt a tét. Forgatás közben levelet kaptam tőle, amiben kifejtette, hogy bizonyos hírekből ő úgy tudja, hogy Széchenyi halála meghamisíttatik a filmben. Joggal elvárta, hogy válaszoljak erre, de én a forgatás zűrzavarában képtelen voltam íróasztalhoz ülni. ´ levélre levelet várt, én meg arra gondoltam, hogy majd megnézi a kész filmet, hiszen így állapodtunk meg, és abból eldönti, hogy vállalja-e vagy nem. Mi Münchenben az utómunkákat végeztük, és a bemutató előtt 2-3 héttel felhívtam Háberman Jenőt, hogy gondoskodjon róla, hogy a professzor úr időben megnézhesse. Tehát én most rákenem ezt a producerre, ő nem intézte el, mentségére legyen mondva, hogy annyira gyorsan kellett a bemutatóra felkészülni, hogy a sok teendője közben talán megfeledkezett erről. Így a professzor úr azóta sem látta a filmet, mi pedig nem akartunk visszaélni a nevével, ezért nem írtuk ki a filmre.