Továbbra is változatlan

Jóllehet a kutatók váltig arról csacsognak, hogy a kollektív emlékezet idővel képes lesz az emberiség önpusztító reflexén változtatni (netán egyenest meg is szüntetni azt), lépten-nyomon az derül ki, hogy szinte semmiben nem különbözik a személyes memóriától.

Idővel ugyanúgy hajlamos a felejtésre, a rossz emlékek megszépülnek, a kellemetlen tapasztalatokat pár év elteltével egy nagy, csoportos legyintéssel intézzük el. Hiába rendelkezünk tehát a dokumentálás mégoly kiváltságosnak is tartott képességével, ha tömegérzéseink nem időtállóak. Szerencsénkre ott a művészet, amely ha mindenestül nem is, de az empatikus lélek számára részecskéiben újraérezhetővé teszi a valamikori ember valamikori bántottsága fölött érzett valamikori fájdalmát.

Erich Maria Remarque Nyugaton a helyzet változatlan című, 1929-es regénye egy ilyen hatásos művészi időkapszula, tudniillik a szerző valóságos élményeit dramatizálja az első világháború fronteseményeiről. A főhős egy bizonyos Paul Baumer közkatona, aki az idilli német kisváros iskolapadjából egyenesen az intézményesített tömegpusztítás helyszíneire kerül, s a naiv, szépreményű gyermek pillanatok alatt megkeseredett, pesszimista felnőtté változik a halál közvetlen közelében. A bajtársiasságot és a túlélőösztönt leszámítva minden más érzelmét lenullázza a háború, rövid szabadságra való eltávozását is csalódással éli meg, úgy érzi, a kisváros polgári békéjében neki semmi keresnivalója már, az egykori osztálytársai haláltusáját végignéző önmaga nem korzózhat fütyörészve a macskaköves járdán vagy vigasztalhatja viszontlátási reményekkel rákos édesanyját.

Irtózatos hatásúak a csatatéri leírások. Sárban, fagyban, korgó gyomorral és a vinnyogó fürtökben hemzsegő patkányok között várakoznak a földbe vájt óvóhely fullasztó légkörében, a távolban sebesült lovak bömbölnek, őrjítő gránáteső hull, bénító gáz szivárog alattomosan. Támadáskor a kerepelő gépfegyverrel öngyilkosan rohannak szembe az Antant katonái, leszakadó végtagok röpködnek, és mielőtt a németek ellentámadásra indulnának, kiélezett ásóval csépelik vakon a lövészárokba özönlő arctalan ellent. Két csata között az élelemért folyik harc, a kenyérlisztbe fűrészport kever a hadikonyha, tarol a vérhas, reflexből amputálnak az orvosok, de bármilyen helyzetben előkerül a kártya, sőt, udvarlásra is nyílik lehetőség (ritka kivétel). A halálfélelem idegtépően állandósul, s Paul érzi, hogy ha ő személyesen túl is éli a háborút, a nemzedéke végérvényesen elveszett. Az utókorból tekintve nyilván árnyaltabb a kép, de az tény, hogy az első nélkül nem tör ki a második, annak hiányában nem áll be a hideg-, és enélkül pedig az öböl-, délszláv-, vagy egyéb előtagú -háború sem. Biztosan lett volna helyettük más, abban a nemzeti vagy nemzetközi helyzetben „elkerülhetetlen” – valamiért minden kortárs véleményvezér ezzel a fosztóképzős összetett szóval jellemzi a fegyveres konfliktusok sorsszerűségét, és valóban a fosztás a legfőbb tulajdonságuk: kis vagy nagyléptékben a jövőtől szokásuk megfosztani a bennük résztvevőket.

Egy év sem telt el a regény megjelenésétől, amikor a Universal megvásárolta, és a feladattal Lewis Milestone besszarábiai születésű rendezőt bízta meg. Milestone épp frissen kapott Oscart a Two Arabian Knights (Két arab lovag) című háborús vígjáték rendezésére, így a lehető legjobb választásnak tűnt, és a hozzáfűzött reményeket maradéktalanul be is váltotta: a Nyugaton a helyzet változatlan hazavitte az 1930-as év legjobb filmnek és legjobb rendezésnek járó Oscar-díját. A rangos amerikai elismerés általában nem egy kiválósági bizonyítvány, de ebben az esetben a háborúellenes kiáltványként is számon tartott film értéke tagadhatatlan. A némafilmkorszak színpadias modorát még hordozó színészi játék ugyan nem minden szereplő esetében meggyőző, de a látványelemek és a tehnikai tudás tekintetében a mai napig hatásos, képi világa felkavaró. A maga idejében azzal is sokkolta az amerikai nézőt, hogy német szempontból ábrázolta a háború okozta szenvedést, ezzel globálisan átérezhető értelmetlenségét még inkább kidomborította.

Mintegy másfélmillió dollárból (mai számítások szerint körülbelül a tizennégyszereséből) forgott, és nagyjából 2000 statisztát foglalkoztattak. A regényhez rendkívül hű adaptáció során a nem lineáris cselekmény mozzanatai kronológiai sorrendbe kerültek, pár elem kimaradt, és az egyes szám első személyű narratívát a párbeszédekbe száműzték, ezért kissé öncélúnak hat az oksági érvkészlet állandó verbalizálása. Ami a harctéri őrjöngést illeti, Milestone koreográfiája alig marad el Remarque leírásai mögött, sőt, a vizualitás néhol hangsúlyosabb érzelemkitörést okoz a nézőben. Például a szögesdróton fennakadt, csöpögő kézfejek pár másodpercig kitartott premier plánja ütősebb az eredeti félmondatnál. Nagyrészt hasonlóan működik a halott Kemmerich csizmáinak további sorsáról összevágott minitörténet is, mely a regényben nem szerepel, viszont a háború abszurd pusztítása aligha érzékeltethető ennél hatékonyabban. Mert ugyan miféle társas tevékenység az olyan, ahol egy lábbeli többet ér az emberéletnél? Spielberg is dolgozik hasonlóval a Schindler listájában, bár ő kissé másként használja, a náci tisztek új tárgyai (gyújtó, cigarettatárca stb.) egy vagy sok megmentett zsidóéletet jelentenek. Kemmerich pár csizmájának az újabb és újabb katonalábakon való felbukkanása a szűk baráti kör halottait számlálja.

Milestone-nak kivételes képessége az egy beállításban több képsíkú elbeszélés. Például egy hatalmas nagytotálban a frontra érkező vonat előterében újonc és egészségügyi személyzet nyüzsög, a szerelvény tetején ide-oda rohangálnak az őrök, míg hátul, a domboldalon tömött sorokban menetel a sereg, fölöttük ég a láthatár, a képmező közepén ledől egy találatot kapott épület, viszont mindezt egy csendesen szunnyadó parasztház ablakán kitekintve nézhetjük végig. Nem egy hasonló beállítást alkalmaz a rendező, és gyakran daruzik hátrálva a hömpölygő sisaktenger fölött. A lövészárok hosszában is kocsizik néha, ilyenkor hol a lövésre kész németeket, hol a szemberohanó és egyenként hátrahanyatló franciákat pásztázza. Két párhuzamos kamerával dolgozott egyszerre, egyikkel az amerikai piacra szánt eredeti hangú negatívot, másikkal a nemangol területeken forgalmazott némafilmes verziót rögzítette, amely eljárás a hangos film korszakának kezdetén bevett szokás volt Hollywoodban.

Remarque minden egyes mondata bánatosan tárgyilagos kritikával illeti a háborút. Amikor éppen nem a harcra reflektál, művészi eszközeivel az egyszerű polgárfiúk és parasztgyerekek élethez való joga mellett érvel, nemzetiségtől függetlenül, egy olyan tömeggyilkos jelenséggel szemben, amely az emberi ostobaság történetének egyik egetverő pillanata. Az első világháborút tematizáló regények és filmek, vagy a kitörésének százéves évfordulójára szervezett megannyi kiállítás és konferencia, illetve a világhálót vagy a tévécsatornákat elárasztó, alaposan dokumentált emlékeztetők ellenére az emberiség bölcs önfegyelmébe vetett bizalmunk sajnos egyre csak zsugorodik.