Sok mindent lehet mondani Adam Sandlerre – mondunk is! – csak azt nem, hogy dologtalan lenne. Két kevésbé és egy egész jól sikerült darab képviseli az életművet okolásként.
Péntek: Pixel
Gyerekkorunk egyik kedvenc komikusa amolyan vígjátékgyárossá vált, mára szerződése van évi legalább három komédia elkészítésére, és azok olyanok is. A Pixel sem kivétel, pedig jó kis alapötletre építkezik – amit mellesleg egy 2010-es francia kisfilmből kölcsönöztek. A kérdés: Mi lesz az egykor népszerű, mára elfeledett figurákkal és feladatokkal, miután lejárt a hagyományos videójátékok kora? PacMan, Tetris és társaik utálják a feledést, és ha eljön az idő, visszatérnek. Na jó, nem pontosan azok a karakterek, hanem UFÓ-k, akik egy, az űrbe kilőtt időkapszula tartalmát értették hadüzenetként, és mindent eldöntő játékra hívják ki a Föld lakóit.
Adam Sandler, mily meglepő, most is egy felnőni képtelen gyerekembert alakít, jelen esetben egy egykori videójáték bajnokot és rekordtartót, aki ezen ritkán értékelt képességét veti be az idegenek ellen. Ám nem csak velük, hanem régi riválisaival is meg kell küzdenie, akik közül Peter Dinklage a legkiszámíthatatlanabb! A mindig is a könnyű műfajban utazó, szebb napokat is látott veterán Chris Columbus (Reszkessetek, betörők!, Mrs. Doubtfire - Apa csak egy van) szép korrekten levezényelte ezt az óriási idétlenséget, amiből csak némi eredetiség hiányzik, viszont izgalmas és sokat rohangálnak benne!
Szombat: Apa ég!
Adam Sandler nem egy csúnya ember, de ritka gusztustalanul tud kinézni, ha úgy dönt. Ilyen volt a Sátánkában (2000) és ilyen itt is, kiöregedett, enyhén alkesz playboyként, aki kicsit rocker, infantilis pronyó, és annyira taszító, hogy az átlag néző azonnal tikkelni kezd tőle. Ráadásul ezúttal (is) egy igazi bicskanyitogató figurát alakít, egy link apát, aki csak azért keresi meg annak idején magára hagyott, de az évek során sikeressé vált fiát, hogy rajta keresztül kifizethesse adósságait – cserébe viszont sztriptízbárba viszi.
Hogy miért érdemes mégis megnézni az Apa ég!-et, ha garantáltan harsány és idegesítő darabról van szó? Mert van, ami olyan rossz, hogy az már (bűnös) élvezet, és mert itt Sandlert duplán láthatjuk: a fiát alakító jobb sorsra érdemes Andy Samberg baromira hasonlít rá, vagy legalábbis nagyon hasonló karakter. A 70 millió dollárból készült film amúgy jókora bukta volt, összesen 57 milliót hozott, viszont kapott két Arany Málna díjat is, egyet Sandlernek és egyet a legrosszabb forgatókönyvért.
Vasárnap: Kótyagos szerelem
Egy jó rendező egy közepes vagy éppen gyenge színészből is fantasztikus dolgokat tud kihozni, márpedig Paul Thomas Anderson (Vérző olaj, Magnólia) fantasztikus rendező, Adam Sandler pedig képzetlen, ösztönös színész a lehető legszűkebb eszköztárral. Mégis, a Kótyagos szerelemben egy egész újfajta Sandlert látunk, aki nagyon sokban hasonlít a régire: furcsa, motyogva beszél és nehezen boldogul a nőkkel,
Hősünk egyszerű fickó, magába forduló alkat. Képtelen feloldódni mások társaságában, ugyanakkor nem ritka a váratlan dühkitörés nála. Elmerül a munkájában, gyűjti a pudingos dobozokon lévő kuponokat, és gyakran él a telefonszex nyújtotta örömökkel, amiből akkor lesz gond, amikor véletlenül megismerkedik egy igazi nővel (Emily Watson). A történet ennél aligha lehetne egyszerűbb, és nem is fog mindenkinek tetszeni, Anderson azonban kihozza a legtöbbet mind az alaphelyzetből, mind Sandlerből, ráadásul az egyik mellékszerepben a zseniális Philip Seymour Hoffman látható. A film Cannes-ben elnyerte a legjobb rendezőnek járó díjat!
