Péter Márta: Utak és választások
Topolánszky Tamás – Fodor Zoltán: Traviata – KRITIKA
…ez a fehérség már Violetta végső megtisztulásának patyolatfehérsége is, maga az exitus; gyötrődő testével együtt fekhelyét bárhová taszítják is az árnyak, arra mindenütt fénylő kamélia szirmok hullnak.
A Traviata Giuseppe Verdi igazán népszerű operái közé tartozik, mert az emberek szeretnek megmártózni bőséggel áradó érzelmeiben, hinni a szerelem végső, a halált is apoteózissá növelő erejében. Szeretnek kicsit elandalodni abban, amit napi létükben nem engedhetnek meg maguknak, s amit Verdi a nagy forma és a nagy érzelem zenei kiteljesítőjeként színpadra szállít nekik. És ezt is elfogyasztják, mint amit a büfében vásárolnak.
Topolánszky Tamás első felvonása után azon töprengtem, vajon mi lesz a második részben, hiszen az ifj. Alexandre Dumas művének, A kaméliás hölgynek a librettista Francesco Maria Piave által Verdi keze alá adott forgatókönyve az első részben lényegében már lezajlott. Az alkotók a táncátirat jelzéssel utalnak rá, hogy az opera most egy másik nyelvezetre fordítódik, ám latens módon arra is, hogy új, önálló táncműre ne számítsunk. Vajon miért kell a két felvonás, két Traviata, két alkotótól? Vajon az okot az egri színház táján kereshetjük? Mindenesetre az opera jól táncolható ritmikai és dallamvilágával, ismert áriáival, hangzásvolumenével Verdi már az első felvonásban fölényesen győz, mert az est, különösen a Topolánszkytól jegyzett része akkor is élményt ad, ha a nézőtéren ülő becsukja a szemét, vagy hibás a látása. A táncos átirat ugyanis sokkal inkább az eredeti mű egy lehetséges mozgásillusztrációja, momentán táncos illusztrációja, amely így, valamennyi becsülendő vonzata mellett, végül mégis e műfaj lehetőségeiről, a táncos fogalmazás önálló érvényéről gondolkodtat el. A mai szemléletben ugyan az alkotók – minden műfajban – sokszor csak újrahasznosítók, újrafelhasználók, vagy épp szétszerelők, dekompozitőrök, akiknek nincs mit állítaniuk, tehát tagadnak, és sokszor olyan vehemensen, hogy tagadásuk állítmánnyá válik. Hogy ki meddig juthat el ezen az úton, s hogy ez az út minek az előszobája, s végül hová vezet, az sok külső és belső adottságtól függ, ezért kimenetele is sokesélyes. Ahogy a konzervatívabb alkotóké is, akik olykor tiszteletből, szokásból, kényelemből, bátortalanságból vagy egyszerűen ihlethiányból tapadnak rá egy híres, bejáratott műre, és várják, hogy az működtesse opusukat. A végeredmény itt is kérdés marad, csak annyi biztos, hogy sokféle út létezik, és sokféle út vezet a magassághoz, de valamelyiket határozottan vállalni kell.
Úgy tűnik, a Gárdonyi Géza Színházhoz kötődő GG Tánc Eger élén Topolánszky Tamás még nem igazán döntött saját táncalkotói útjáról, még hezitál a különféle irányok és koreográfusok között, mintha biztosra szeretne menni. Mintha a társulat néhány, kevésbé sikeres bemutatója után most kizárólag a közönség és anyaszínháza kedvét keresné. Pedig az ilyen vállalás már középtávon is kudarcos, még nézői ováció és zártkörű elismerés mellett is, sőt, az efféle sikerek gyakran igen megtévesztők. A színpadi műfajok alkotói, pláne táncalkotói ráadásul nem lehetnek meg színpadi társak, jelen esetben táncosok nélkül, amely kapcsolat mindjárt újabb felelősséget is hárít a társulatvezető-koreográfusra. Komoly dolog az, ha e pozícióban valaki saját, individuális útján túl például megfelelő repertoár építésével is alakítja együttesének szellemi-fizikai, művészi készenlétét. S ha ez a belső elvárás hiányzik, nem marad semmi. Illetve, valami mégis maradhat: egyfajta szórakoztató, populáris zárvány, a már ismert és bevált receptúrák kockázatmentes bűvölete. A Traviata táncszínházi átirata valami ilyesmi. Ebben születhetnek olyan szerzői közösségek, mint a „Verdi – Topolánszky – Fodor”, vagy a zenére gondolva: „Giuseppe Verdi – Gergely Attila”. S ha körülnézünk a színpadokon, a sort folytathatjuk…
Az első felvonás zenei anyagát tulajdonképpen a Traviata ismert dallamainak, áriáinak sorozata írja, míg Gergely személyes hozzátételei, az elektronikus zúgás, az utcai, és a testi-fiziológiai zajok, a dallamról „leszakadt” akkordok végtelenített, repetitív ismétlései inkább a második részben tűnnek elő. Nyilván nem véletlenül. Fodor Zoltán (az Inversedance táncosaival) csakugyan határozott irányba indul, ám a válaszutak előtt rendre megtorpan, sőt, visszakozik. Ez is egyfajta alkotói keringő, belül (amely Fodornál sem a Traviata kapcsán kezdődött). Az ő története ígéretes képpel kezdődik: Violetta érzelmeit megtagadó vallomásának első felvonásbeli kelléke, az álarc itt megsokszorozódik, mindenki álarcot visel, még hátul, a csillárok magasában – Chagallt idézően – lebegő életnagyságú férfibábok is, és a kavargó, csupa-sötét világ minden centije és minden jelensége a gazdag kurtizán estélytől estélyig tartó gyökértelen életét leheli magából. Aztán felhangzik Verdi muzsikája, de nem ellenpontként, hanem a színpadi történéssel együtt mozogva, s némileg eltérő zenei válogatással – ismét az operánál kötünk ki. Kérdezhetik, hogy miért is baj ez. Nem baj, Verdi nagyságának és az opera műfajának semmiképp. Csak közben világos lesz, hogy a tánc műfaja egy táncelőadáson is elvesztheti önállóságát.
Fodor képi vállalásában mégis látni a következetességet; a mondén romlottság szimbolikus vöröse helyett színpadát végig a fekete uralja, a meg-megcsillanó fehér pedig csak az utolsó jelenetben erősödik domináns, mindent elöntő éteri jelenné. De ez a fehérség már Violetta végső megtisztulásának patyolatfehérsége is, maga az exitus; gyötrődő testével együtt fekhelyét bárhová taszítják is az árnyak, arra mindenütt fénylő kamélia szirmok hullnak. Fodor valamit megfogott, és valamit elengedett. Hogy mégsem egészen, abban részes címszereplője, Tóth Karolina, aki táncosi és előadói színeivel, átélő erejével, személyes lényével olykor egészen közel hajol Verdi géniuszának titkához.
Traviata (GG Tánc Eger – Inversedance – Nemzeti Táncszínház)
Zene: Giuseppe Verdi, Gergely Attila. Díszlet: Mira János. Jelmez: Zeke Edit, Papp Janó. Fény: Fodor Zoltán, Oláh Sándor. Dramaturg: Bal József. Szövegíró: Szőke Andrea, Koreográfus-asszisztens: Pintér Lotti, Balkányi Kitty. Koreográfia: Topolánszky Tamás (1. felvonás), Fodor Zoltán (2. felvonás).
Előadók: Tóth Karolina / Balkányi Kitty, Emődi Attila / Bodor Péter, Nagy Csaba / Házi Tamás, Kelemen Dorottya / Széki Zsófia, Lendvay Zsóka, Kőnig István, Schlégl András, Bódi Bianka, Szombati Anett, Dunai Bettina, Tóth Nóra, Oláh Balázs, Házi Tamás, Kőnig István, Bódi Bianka, Oláh Balázs, Házi Tamás, Lendvay Zsóka.
MOM Kulturális Központ, 2016. április 10.
