Vér vagy paradicsomlé?

Egy svéd felmérésben azt kérdezték a tévével együtt élő tinédzserektől, hogy szerintük mitől halnak meg az emberek.
A válaszolók negyven százaléka úgy vélte, hogy természetesen a golyó, kés vagy más beavatkozás végez velük. El sem tudták képzelni, hogy valaki ágyban, párnák között haljon meg.
Idestova harminc éve vizsgálják a tévé és az erőszak összefüggését, a mérkőzés állása azonban ma is döntetlen: a tévéállomások tagadják, a szociológusok állítják, s közben egyre több vér folyik a csatornákból. Illetve, mióta kitalálták a relality-tv-t, megtörtént bűnügyek rekonstrukcióját, vagy még inkább a kommandós egységekkel együtt helikopterező riporterkamerát, egyre inkább összemosódik a valóság és a fikció. Azt látod, ami épp történik, igazi vér folyik, igazi puskák dörögnek, ám mivel mégis csak a dobozból jön az egész, lehet, hogy ez is csak ki van találva.
Esténként azzal szórakozom, hogy végigsétálok az összes csatornán, hátha van valahol egy olyan műsor, ahol nem lőnek, kínoznak, gyilkolnak ­ többhetes magánkísérletem eredménye 18:2 a paradicsomlé javára.
Oliver Stone, a filmprovokátor a Született gyilkosok című darabjával sokkolta a közönséget: egy sorozatgyilkos történetét mesélte el (a Bonny és Clyde mai históriáját). Egy fiú és egy lány (Mickey és Malory) nekivág a világnak (egy kocsi és egy arzenál flinta kíséretében), és kinyír vagy ötven embert. A véres sztorinak azonban ez csak bevezetése, az igazi tézis a film második része, ahol a rosszak már sitten ülnek, de a tévé felfedezi őket. Mi lenne, ha egy sorozatot készítenének velük ­ a CBS nézettségi indexe biztosan verné a többi hálózatét. És máris itt az indulás: időzítés a fociszuperkupa döntőjének vége, a közönség őrjöng, tinilányok és fiúk ünneplik M+M-et. Hiába tiltakozik a börtönigazgató (fél), vonakodik az elítélt ­ a kép és a világhír győz. Stone ­ mint korábban is (A szakasz, JFK) ­ itt is kemény tézissel játszik: a tévékép nemcsak bűntárs, maga is öl. Nem azért, mert rossz példát mutat, hanem mert olyan természetessé teszi a gyilkolást, mint a légyfogást.
Stone egyszerűsít, a motívumok, a karakterek elmosódottak, azt is mondhatnám, ezúttal gyengébb mű született. De nem is ez a lényeg. A film voltaképp klipek sorozata: tévészériák, rajzfilmek, hirdetések, dokumentumelemek észrevétlenül váltogatják a két lődöző kalandjait, mi nézők sem tudhatjuk pontosan, mikor vagyunk az "eredeti helyszínen", és mikor egy reklámban vagy krimiben. A történet színe és fonákja egyaránt a képömlés orgiája. Az egyikben még Dürer apokalipszis-lovasa is feltűnik, mint valami kínai vendéglő reklámja.
Szóval, Stone sejti, hogy ezzel a filmmel nem fogja eldönteni a harmincéves vitát, de azzal is tisztában van: goromba érvek kellenek ahhoz, hogy felébredjünk.
És igaza van: annyit valószínűleg megsejt a néző, hogy ebben a mai képvilágban elmosódik a határ a vér és paradicsomlé között, s vele a legfőbb bűn visszatartó ereje is. (Emlékszünk még a két angol kisgyerekre, akik megnyuvasztottak egy harmadik, még kisebbet?) Stone bizonyítási eljárása ­ őrület, de van benne rendszer. Mit mondjak, inkább neki hiszek, bár szívesebben néztem volna mindezt egy jobban megcsinált filmben. A dolgot legfeljebb az menti, hogy itt egy tételt kellett bizonyítani. Olyan tételt, amelynek evidenciáját előbb-utóbb ki-ki belátja. Addig pedig jó keverést a távirányítóval.

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu