Vera Drake

Mike Leight új alkotása sikert sikerre halmozott: elhozta a velencei Aranyoroszlánt, komoly jelöléseket kapott az Aranyglóbuszon, és versenyben van különböző kategóriákban az Oscaron is. Ahhoz, hogy egy film ilyen - elsősorban szakmai - elismerésben részesüljön, sokféle követelménynek és elvárásnak kell megfelelnie. Esztétikainak és ideológiainak egyaránt. Mike Leight pontosan ismeri azt a pontskálát, aminek alapján osztályozzák a filmeket a nemzetközi megmérettetéseken.

Öt évvel vagyunk a második világháború befejezése után, a férfiak a délutáni tea mellett még mindig azt idézik, ki melyik fronton harcolt. Ám az élet lassan visszatér rendes kerékvágásába, s úgy tűnik, aki tisztességesen él és dolgozik, az boldogulni is fog. Mint a felső proli vagy más nézőpontból alsó középosztálybeli Drake család. Az apa, Stan fivérével együtt vezet egy kis autószerelő műhelyt, a fiú, Sid egy szabómester alkalmazottja, a lány, Ethel egy gyárban dolgozik. A famíliát az anya tartja össze, aki takarítónő. Vera Drake kifogyhatatlan az energiából, hat lakást is tisztán tart, ápolja depressziós édesanyját, gondja van a szomszédokra, mindenkire, akinek jó szóra és frissen főzött teára van szüksége. A jótett pedig elnyeri méltó jutalmát, bár gyorsan tegyük hozzá, hogy Vera néni - a takarításon kívül - mindent önzetlenül és anyagi ellenszolgáltatás nélkül tesz. Karácsony közeledtével megoldódni látszik a család egyetlen problémája: a csúnyácska Ethelnek kérője akad, a szintén csúnyácska Reg. A kissé túlkoros fiatalok boldogsága beragyogja az ünnepet, amit még az is fokoz, hogy a sógorék gyereket várnak. A néző pedig azt várja, mikor lesz vége az idillnek. Nem csalódunk a forgatókönyvet is író rendezőben: szenteste kopogtat a rendőrség a Drake család ajtaján.

Minden tökéletesen működik Mike Leight filmjében. Dick Pope kamerája a kamaradrámához illően szűken mozog, a kötelező barnás szűrő egységes színvilágot teremt, Jacqueline Durran jelmezei, különösen Drake asszony kis kalapjai elhitetik velünk, hogy az ötvenes évekbeli Londonban járunk. Említhetnénk még az ismeretlen fodrász korhű frizuráit, de dicsérjük inkább a szereposztó Nina Gold munkáját; az angol színészképzés magas színvonalát ismerve, volt kikből válogatnia. Amikor a fentebb említett szerelmespár, Alex Kelly és Eddy Marsan átszellemülten egymásra néz, a maga groteszkségében is igazolva látjuk azt a tényt, hogy a szépség nem külső jegyek függvénye, hanem belülről fakad. Imelda Staunton Vera nénijéről azért nem szólunk külön, mert alakítása kapcsán legfeljebb az lehet a kérdés, hogy a különböző fesztiválokon esetleg miért nem ő kapja a legjobb színésznőnek járó díjat.

A szakmai felkészültség, profizmus nemzetközi szinten alapkövetelmény (bár meglepően kevesen felelnek meg az elvárásnak). E mellé még az is szükségeltetik, hogy a film szóljon valamiről. Keltse az intellektuális vagy morális problémafelvetés látszatát, azaz kerülje a mélységet és árnyaltságot. Mike Leight filmjében harmóniába kerül a két elvárás. Vera néni retiküljében ott lapul a kendőbe kötött eszköztár: a sajtreszelő, a szappan, a gumitömlő. Ez a szeretetet sugárzó hölgy, a szűkebb-tágabb környék Mary Poppinse, röpködő angyala ugyanis angyalcsináló. Immáron húsz éve hajtja el a magzatokat, abban a meggyőződésben, hogy a szerencsétlen lányokon valakinek segítenie kell. A megrendeléseket egy barátnő adja le, aki két fontot kér a beavatkozásért, és a pénzt meg is tartja magának. A rendező nem felejti el közölni a nézőkkel, hogy egy nőgyógyász az ötvenes években százötven fontért végezte az abortuszt. Ez a fejlemény még inkább arra kényszerít bennünket, hogy átgondoljuk erkölcsi értékrendünket. De mivel a morális felszólítás díszként fityeg az esztétikumon, a jó és rossz viszonylagosságáról majd egy másik film kapcsán meditálunk.

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu