Vissza a természethez!

A hazánkba hivatalosan befutó kínálatot nézve úgy tűnhet, az amerikai független film szinte kizárólag a fehér középosztály sérült lelki világával, a felnőtté válás, a párkapcsolatok és a nehezen szilárduló önképek keserédes dilemmáival foglalkozik.

A gyorsan modorosodó indie-fősodor mellett azonban a tengerentúlon is akadnak bőven olyan filmesek, akik mind témaválasztásukkal, mind fogalmazásmódjukkal a stúdiókereteken kívül, alacsony költségvetéssel is képesek valami izgalmasat, egyedit elénk varázsolni. Egy-egy ilyen filmet szerencsére minden évben felkap a kritika és a közönség: idén A messzi dél vadjai lett a fesztiválszezon, illetve a 2012-es toplisták egyik nagy kedvence. Bár a hype némileg most is túlzó, a díjakkal és dicséretekkel megszórt alkotásról sem érdemtelenül beszélnek annyit, hiszen valóban figyelemreméltó, markáns alkotás.

Benh Zeitlin uzsonnapénzből forgatott elsőfimje nehezen bekategorizálható, sokrétű munka, hiszen egyszerre nézhető mesébe mártott drámaként, szociografikus dokumentumfilmként, környezetvédelmi kiáltványként, de apokaliptikus színekkel festett, keserédes felnövés-történetként is. A kollázsszerűen építkező, a hagyományos narratív formák helyett inkább álomszerű életképekből, zöld fantáziákból, érzéki benyomásokból és egyszerű vágyakból szerkesztett mű egy félnomád kisközösség mindennapjaiba a hatéves főszereplő, Hushpuppy tekintetén keresztül vezeti be a nézőt. A kislány belső világának a kivetítésével Zeitlin rendkívül erős atmoszférát épít, ügyesen összemosva a realitás és a képzelet határait.

Az egyszerre édeni és lepukkant, a szürke nagyvárostól egy hatalmas gáttal elválasztott sziget erősen szimbolikus helyszín, ám a rendező a figurákon és a bekövetkező tragikus fordulatokon keresztül egyértelműen a Katrina hurrikán pusztítására, az állami beavatkozás és segítségnyújtás elgondolkodtató visszásságaira utal. A naiv, gyermeki látásmód mágikus vonásokkal itatja át a szomorú tényeket, ám a csillogó, meseszerű felszín mögött folyamatosan ott kísértenek a híradásokból ismert, nyugtalanító társadalmi problémák. Zeitlin nem csak ezt a két, egymásnak ellentmondó minőséget ütközteti, de a természeti lét, az emberi önrendelkezés és a fenntartható fejlődés dilemmáit is képes hatásosan megpendíteni, miközben Hushpuppy fantáziavilága is egységes, átélhető és szerethető marad.

A dráma, a humor és a feszültség is az eltérő rétegek feszültségéből, a szürke realitás és a mesés felszín ellentétéből fakad, melyeket a film lehengerlő látványvilága csak tovább mélyít. A messzi dél vadjai szó szerint kacatokból, lomokból és talált tárgyakból épít markáns, összetéveszthetetlen környezetet. A valóság és a fantázia határán létező “Teknő” szigete egyenesen olyan, mintha Gabriel García Márquez, Tom Waits, Michel Gondry és Spike Jonze dugta volna össze a fejét, hogy valami közös nevezőt találjon. A külvilágtól, a fogyasztói társadalomtól tudatosan elzárkózó mikroközösség a kis vadóc szemében egy csodákkal, babonákkal és mitikus lényekkel benépesített tündérország, ahol a tárgyi világ és fiatal psziché fontos szimbólumai csúsznak egymásra, így a nézőnek folyamatosan interpretálnia kell a látottakat.

A film a kislány belső elbeszélését követi, a jelenetek így szabálytalanul kapcsolódnak egymáshoz: a hurrikán, az áradás és a kitelepítés eseményei a kislány félelmeivel, az anya hiányával és egy sajátos világmagyarázattal keverednek. Zeitlin ez utóbbi megoldása sajnos igen didaktikus, a felnőtt világ ijesztő, látszólag irracionális eseményeit megérteni igyekvő csemete szájába ugyanis bántóan lapos, kétes ezotériába és közhelyes vadromantikába csomagolt vulgárbölcsességeket ad. Az apróbb döccenők, a patetikus szólamok és a szájbarágás ellenére az író-rendező mégis ügyesen kerekíti a mesét, sőt, Hushpuppy képzeletének rendkívül következetes bemutatásával a közelben ólálkodó giccset is sikerül elkergetnie.

Átgondolt komplexitása és utánozhatatlan látványvilága mellett a mű elsősorban az amatőr szereplők csodálatos alakításai miatt működik. A rendező baráti társaságából verbuválódott színészgárda fesztelenül és hitelesen viselkedik a kamera előtt: a kislány, Quvenzhané Wallis ösztönös és elemi erejű játéka mellett legfőképp a civilben pékként tevékenykedő Dwight Henry játéka lesz emlékezetes. Az egyszerre zord és érzékeny apa összetett figuráját Henry rendkívül széles érzelmi skálával, lehengerlő energiával oldja meg, és az ő erőteljes jelenléte legalább olyan fontos alappillére a rendezésnek, mint Wallis kócos alakja. A messzi dél vadjai távolról sem hibátlan, ráadásul elsiklik a nomád élet, a saját szabadságukhoz akár az életük árán is ragaszkodó hősök erkölcsi ellentmondásai felett, de szimpatikus látásmódja, mély humanizmusa és csodálatos kivitelezése miatt Zeitlin debütálása egy rendkívül kreatív, szerethető darab.