A Holtodiglan első felében úgy istenesen, izomból felpofoznám Nick Dunne-t (pláne Ben Affleck alakításában), a másodikban pedig jól leütném Amy Elliotot (ezen is segít Rosamund Pike játéka), bár sosem ütök meg nőt. Mindebben az a szenzációs, hogy közben végig remekül szórakozom – köszönhetően az adaptálás koronázatlan királyának, David Finchernek.
Ősszel az elmúlt tíz évben szinte menetrendszerűen érkeztek az emberrablásos krimik a tengerentúlról. Tavaly a Fogságban, előtte a Tolvajok városa, az Elcserélt életek, a Hideg nyomon vagy épp a Titokzatos folyó (meg kell említenem, hogy a műfajban a legjobb mégis egy argentin alkotás volt: a Szemekbe zárt titkok). Clint Eastwood és Ben Affleck sok lehetőséget látott a minden érintettet megrázó történetekben, pattanásig feszült filmjeiket remek dinamika jellemezte. És mégis a legszórakoztatóbb verziót éppen a sorozatgyilkosos filmek (Hetedik, A zodiákus, A tetovált lány) által népszerűvé vált David Fincher készítette el számunkra idén. Aki viszont a felsoroltak alapján egy izgalmas thrillerre számít, az csalódni fog, a Holtodiglan ugyanis inkább egy párkapcsolati krimi, amelynek skálája a végtelenül amerikai Temetetlen múlttól a végtelenül európai 5×2-ig terjed.
„…a Holtodiglan a vígjáték, a krimi és a thriller műfajelemeinek tökéletes egyvelege.”
A film azzal indul, hogy Amy Dunne (Rosamund Pike) eltűnik Missouribeli otthonából, és ugye mindig a férj, most épp Nick Dunne (Ben Affleck) a gyanús. A nyomozás közben egyre inkább megismerjük a főhősöket, és közülük a fő gyanúsított a napok előrehaladtával egyre nagyobb taplóvá válik a szemünkben. Nicknek ránézésre nem sok gondja lehetett az életben: szép is, okos is, menő is – anya kicsi fia. Ilyen körülmények között nem meglepő módon egy önző, érzéketlen, akaratos férfi vált belőle. Amynél már más a helyzet, a szülei róla mintázták A csodálatos Amy című gyermekmeséket, ami bár töménytelen mennyiségű pénzhez juttatta a családot, összességében inkább megnehezítette a lány életét.
Ebből az alapfelállásból egy két és fél órás, rendkívül szórakoztató és hihetetlen csavarokkal megspékelt párkapcsolati ámokfutás lesz. A hosszú játékidő dacára néhány percet leszámítva egyszer sem válik unalmassá a történet, és ebben sokat köszönhet a film a humorának. A házasság szennyesének felszínre kerülését a mellékszereplők döntő része kellő mennyiségű iróniával kezeli, ami egy-egy remekül időzített beszólással szakad ki a rendőrökből, bámészkodókból és rokonokból. Különösen Nick ikertestvére, Margo (Carrie Coon) nagyon tehetséges a frappáns kifakadásban. A feszültség, a karakterek és a történet révén lesz a Holtodiglan a vígjáték, a krimi és a thriller műfajelemeinek tökéletes egyvelege.
Kérdés, hogy hol van ebben David Fincher rendezői lenyomata. Az egykor piedesztálra emelt alkotóból mára iparos mesterember vált. Remek csapatot épített maga mellé az utóbbi időben: ott van például a vágó, Kirk Baxter, ő adta Fincher elmúlt filmjeihez a sebes dinamikát (ez A tetovált lánynál Oscar-díjat eredményezett), a megint nagyon jó színészi játék (igen, Ben Affleck is jó, Rosamund Pike azonban még jobb), és immár harmadik alkalommal a Trent Reznor–Atticus Ross duó adja a filmzenét, ami bár most valamivel halványabbra sikerült, még mindig nagyon karakteres. És van még egy hozzávaló Fincher receptjéhez: a kiváló eredeti regény. A rendező csak elvétve vállalt eredeti forgatókönyvet pályája során, inkább mindig igazi kultkönyveket vagy bestsellereket adaptált. A Holtodiglan is az utóbbi évek legnagyobb szenzációja (vagy inkább sikere) a könyvpiacon.
Nem kell tehát túldimenzionálni Fincher művészetét. Ami miatt azonban számomra mégis érdekes a rendező, az az, hogy mire helyezi a hangsúlyt az adaptációiban. Nagyon szereti például az álmok szétzúzását, különösen az amerikait – erről szólt például a Harcosok klubja és a Social Network – közösségi háló. A Holtodiglanban a mintaházasságot, mint álmot töri szét. Azt, ahogy szeretnénk élni, és mindezt a Facebookon mindenkinek megmutatni. Emellett azonban még kitérhetett volna a rendőrség gyengeségére, az újságírás halálára, a gyerekvállalás kérdésére, mert a regényben rengeteg témát meglebegtet az írónő, Fincher azonban mást választott: a médiát.
Az aktuális filmben, az Amy eltűnése utáni napokban a szenzációhajhászat átvált modern boszorkányüldözésbe. Egy megfelelő szakember azonban erre is megoldást talál. A média manipulálja az embereket, a szakember manipulálja a médiát. Különösen az utolsó interjúban látszik, mennyire gerinctelen, aljas és önző a mai média. Én azért éreztem igazán, hogy a rendező röhög a markában, mert azt a felületet kritizálja, ami eladja majd termékét, magát a filmet. Így szórakozik ő, és közben mi is remekül érezzük magunkat. Azon ritka pillanat, amikor mindenki jól jár.
