Walter a Sárgaköves Úton

  • Fazekas Gyöngyi / Prizma

Idővel Ben Stiller hőse is rájön, hogy végig rajta volt a piros cipellő. Walter Mitty titkos élete megragadta az 1939-es novella lényegét (ha úgy tetszik, kvintesszenciáját), a melankóliát, ahogy a feleségét furikázó férfi a piros és zöld jelzés között képzeletben egy hurrikánnal küzd. Nem kell ehhez pszichotikusnak lenni, csak kötelességtudó felnőttnek. Aki tud ezzel azonosulni, annak jólesik majd kicsit megpihenni Ben Stiller keserédes meséjében.

James Thurber még fizetni is hajlandó lett volna a producernek, hogy ikonikussá vált karakteréről 1947-ben ne készüljön filmmusical. Az akkori klasszikus inkább könnyed szórakoztatás, mint érzékeny karakterdráma. A’82-es olasz filmadaptáció ugyancsak komikusan nyúl hozzá történetéhez, ahol ráadásul főszereplőjét átkeresztelték „Nyúl Pálra” (Paolo Coniglio). A kóros álmodozóként és nyámnyila papucsként ábrázolt figura neve – akárcsak Trumané – pszichológiai terminusként is elhíresült. Nagy volt rá az esély, hogy a már egy évtizede a potenciális főszereplők, rendezők és forgatókönyvírók között passzolgatott remake beáll ebbe a sorba, azonban szerencsére olyan író-rendező párosnál kötött ki, akik visszataláltak Walter Mitty gyökereihez.

Steve Conrad már Az időjósban (2005) meggyőzhetett bennünket arról, hogy van mondanivalója a látszatra férfinak tűnő, ám valójában vakon tapogatózó fiúról, aki apja elvesztésével küzd, miközben már magának is apának kell/kéne lennie. A felnőttlét bizonytalan magánya, a keserédes, gondterhelt humor, de a kisembert bedaráló gyorséttermek és multik ugyancsak fellelhetők ebben a forgatókönyvében is. Ez győzte meg Ben Stillert előbb a főszerep, majd a rendezés elvállalásáról, s noha ő íróként (kivételesen) nincs feltűntetve, Conrad nyilatkozata szerint rengeteg munkája fekszik a könyvben. Azonban a rendezéseiben megszokott harsány, olykor alpári poénok mögé bújtatott kritika a médiáról – legyen szó akár a Zoolanderről (2001), akár a Trópusi viharról (2008), sőt, egy sötétebb kiadásban A kábelbarát (1996) is ezt feszegeti –, mely megfertőzi az egyén személyiségét, és ezáltal ellehetetleníti számára a valóság megélését, a Walter Mitty-ben visszafogott formát ölt. Nem tűnik el, ötvöződik Conrad víziójával, jelen van, csak leveti kényelmes cinizmusát. Stiller általában a média dolgozói felől közelít – lásd a fent felsorolt filmek főhőseit –, most viszont a néző a főszereplő. Az a néző, aki pontosan tudja, mi minden nem történik meg a saját életében, a negatívos srác (srác? 40 múlt) az alagsorból, aki mellől az évtizedek alatt lemorzsolódott a feleség, a menyasszony, és egyedül próbál megbirkózni a társkeresőkkel és a digitális kor beálltával. Álmaiban műfajok közt síel lopott esernyőkkel, egyszer szuperhős, másszor hősszerelmes, majd ráébred, hogy elbambult és dolgozik tovább (a szinkron még annyival alá is játszik ennek, hogy az ábrándozásra a „mozizás” szót használja). Ki mondhatna nekünk többet a fikcióban való létezésről, mint egy olyan ember, aki színész szülők gyermekeként nőtt fel, s akinek már most 116 színészi kreditje van?

Stiller itt is tökéletesen hozza az esetlen, ugyanakkor azonosulásra csábító különc figuráját, de ez nem meglepetés, ahogy az sem, hogy Kálloy Molnár Péter rutinosan tolmácsolja minden rezdülését (itt jegyezném meg, hogy rég hallottam ilyen igényes, színvonalas szinkront, bár tekintve, hogy Kerekes József adja egy epizódszereplő hangját, úgy gondolom, megbecsült projekt volt ez). Partnere, a kint a Saturday Night Live c. műsorban való többéves pályafutása alatt nagy népszerűségre szert tevő – itthon talán inkább a Koszorúslányok (2011) írójaként és főszereplőjeként megismert – Kristen Wiig ugyancsak intelligens, szerethető karaktert hoz, tőle szintén szokatlan visszafogottsággal. Adam Scott kis szakálla kellőképpen bicskanyitogató, Sean Penn kellőképpen laza, a legendás Shirley MacLaine pedig kellőképpen emlékeztet arra, miért volt jó gyereknek lenni.

Független filmet meghazudtoló személyességet és őszinte közlési szándékot sejtet minden képkocka, ami már önmagában lebilincselő. Noha Stuart Dryburgh operatőr káprázatos képei könnyen elterelhetik a figyelmünket, a film nemcsak vizuálisan van gondosan megkomponálva. A rendezőtől már megszokott filmes és zenei utalások mind funkcióval bírnak. Megidézi David Bowie űrben ragadt asztronautáját, Major Tomot, és a magányosan rozsdásodó Bádogembert, így közvetetten magát az Óz, a csodák csodáját, amivel Walter Mitty történetét az elvágyódás és hazatalálás motívumai kötik össze. Idővel Stiller hőse is rájön, hogy végig rajta volt a piros cipellő, az utazásoknak gyakorlatilag nincs dramaturgiai funkciójuk, mégis kellenek a felismeréshez. Találkoznia kell a Madárijesztővel és társaival, beszélni a Varázslóval és hazatérve meglátni a színeket a szürkeségben.

Stiller és Conrad nem próbálják műfaji keretek közé szorítani a karakter történetét, a Walter Mitty titkos élete annál sokkal komplexebb élményt ad tömegfilm és szerzői film afféle szintéziseként, valahol Hollywood és Európa között. (Hangsúlyos európai hangulati elem, hogy Izland itt önmagaként és nem valami mitikus tájként debütál, ráadásul a svéd Jose Gonzalez hümmög és énekel Walter belső hangjaként Theodore Shapiro zenéjében.) Mindez azt is jelenti, hogy hollywoodinak nem lesz elég hollywoodi a műfaji kategorizálás nehézsége, a szokatlanul lassú tempó miatt, európainak meg nem lesz elég európai a látványos, jellemzően hollywoodi elemek miatt. A stílusában leginkább egy anyagilag jól megtámogatott indie filmre hasonlító Walter Mitty-ben a leépítéssel fenyegetett kisember keresi a helyét – és az élet kvintesszenciáját – ritkán reklámozott tájak színes szabadsága és fojtogató hétköznapok rideg valósága között, egy intelligens, szerethető interpretációban.