Woody Allen-filmen kötelező röhögni. Az utóbbi években ez valahogy egyre nehezebben ment. Erőltetett poénok és sokszor kényszeredett párbeszédek jelezték, hogy a Mester bizony öregszik, netán kiírta magát. De ennek vége! Woody hetvenegy évesen újjászületett: Füles című filmjével mindenkit elkápráztat, s egy igazi bűnügyi komédiával lep meg minket.
A helyszín London. Itt újságírótanonc az amerikai Sondra (Scarlett Johansson, a Match Point után újra Woody-filmben), aki eddig jobbára csak a suliújságba írt cikkeivel büszkélkedhet, s bármit megtenne egy jó sztoriért. A segítség nem várt formában érkezik: egy átutazó bűvész, Splendini (ki más, ha nem Woody Allen?) előadásán hogy, hogy nem transzcendentális fülest kap a nemrég elhunyt sztárriportertől. Ezek után Sondrára és Splendinire vár, hogy kiderítsék: a Londont rettegésben tartó, prostikra vadászó tarot-kártyás gyilkos (ironikus utalás Hasfelmetsző Jackre) tényleg azonos-e az elokelő arisztokrata Peter Lymannel (Hugh Jackman). Gondot csak az okoz, hogy az apa?lánya párosként a felső tízezerbe beépülő Sondra kezd beleszeretni a gyanúsítottba, s ez, ugye, nem tartozik az újságírói gyakorlat feltétlenül abszolválandó lépései közé...
Több fordulat és persze a végső csattanó jó része is előre kiszámítható, de ez egy Woody Allen?filmben sosem hat zavaróan, hisz nem is ez a lényeg. A rendező hibátlan arányérzékének köszönhetően mindenből kapunk egy kicsit: csipetnyi titok és rejtély, cseppnyi romantika, mindez humorral és frissességgel megspékelve. Scarlett Johansson bájos a szemüvegéhez mániákusan ragaszkodó zsurnaliszta palánta szerepében, nyilván élvezi, hogy újra van olyan rendező, aki nem a domborulataira, hanem a képességeire fókuszál. Hugh Jackman a gyanúsított gentleman szerepében tenyérbe mászóan sármos és kiszámíthatatlan, s szerencsére nem viszi túlzásba a szépfiú-szerepkör (egyébként igen hálátlan és semmitmondó) ábrázolását.
Woody Allen pedig Woody Allen, s ez elég is. Anti-Cipollaként poros szófordulatokkal és panel?trükkökkel is elbűvölően szórakoztatja közönségét, majd az arisztokrácia merev világában csetlik-botlik álmilliomosként - mi pedig hálásan nézzük. A fő kérdés úgyis az, hogy Woody képes-e másra is irányítani figyelmünket, valamire, ami van olyan jó és érdekes, mint ő maga. Nyilvánvaló a változás: Woody most már nem magát rendezi, hanem nekünk rendez. Nyoma sincs a városi kisember önreflektív monológjainak, mosolyt fakasztó frusztrációinak, szerethető, hipochonder eszmefuttatásainak, a monomániás humornak. Persze az átalakulás nem a Fülesnél kezdődött, de eddig most sikerült a legjobban.
Szórakoztató, légiesen könnyed kikapcsolódást nyújtó film a Füles, amelyben nem feltétlenül Woody Allen a sztár. Trükkökre pedig végképp nincs szüksége ahhoz Woodynak, hogy varázsoljon: elég egy direktori szék.
