A Thália Színház külön hirdetésben hívja fel a figyelmet Zsótér Sándor rendezéseire a havi műsorújságban. A Zsótér-ciklus valóban csemegéket tartogat a néző számára, hiszen a szegedi Nemzeti Színház vendégjátékában látható május 11-én Németh László drámája, a Galilei élete és 12-én Briten operája, a Szentivánéji álom is ? előbbi bekerült az idei Országos Színházi Találkozó versenyprogramjába, utóbbi a tavalyin szerepelt; később pedig három díjat is elnyert a kritikusok szavazatai alapján. A harmadik előadásnak az elmúlt héten volt a bemutatója a Thália Régi Stúdiójában. Sarah Kane, a zaklatott lelkületű, majd öngyilkossá lett szerző másodszor ihleti rendezésre Zsótért, s a Trafóban színre állított Megtisztulva után immár a Szétbombázva című opusz is látható.
Bármily paradox, e világvége hangulatot árasztó darab nemcsak elborzaszt, hanem szórakoztat is. Én legalábbis remekül mulattam, hiszen a szerelmi légyottként induló, ám később különös gellert kapva apokaliptikus véget érő színműben az elszabaduló pokol megannyi szörnyűsége úgy licitál egymásra, hogy az már egy idő után nevetésre készteti a nézőt. Hogy is vehetnénk egészen komolyan a társalgási darab stílusába beágyazott kannibalizmust, többszörös megerőszakolást, csecsemőevést, megvakítást s a többi háborús borzalmat, amelyhez képest már kismiska az egyik szereplő újra és újra kitörő epilepsziás rohama, a másik magánya és rákos haldoklása, meg a később jövő harmadik megözvegyülése. Részvét, undor, együttérzés, megrendülés kavarog bennünk, de amikor már elviselhetetlen az iszonyatok sorozata, az már kacagásra ingerel.
Zsótér nem engedi, hogy realisztikus legyen az előadásmód, s ennek érdekében megfelezi a színt és a szállodai szobában párbeszédet folytató pár egyik tagja a felső szinten, a másik odalent cseveg, cselekszik. Így kettévágva, mégis tökéletes szinkronban szeretkeznek, nyavalyognak, vallanak, lesznek rosszul, simogatnak és sértődnek meg. A férfi belekapaszkodna a lányba, mert nincs sok ideje hátra, a mentálisan kissé sérült lány nem akar újra belemenni a kapcsolatba. A görcsös, erotikamentes szeretkezés, a lefojtott érzelmek világába, a szorongással teli emberek találkájába robban be a szó szoros értelmében a katona, aki szörnyűségekről beszél és iszonyatos dolgokat tesz. Ám a fizikai szenvedés, az éhség, a halál és a fájdalom sem hoz az előadásba valóságos érzelmeket; a játék szenvtelen marad, csak a néző érez.
A remek Vati Tamás például gyermeki ártatlansággal, fapofával sorolja háborús hőstetteit, rezzenéstelen arccal tesz erőszakot, és romlatlan kedvességgel kéri áldozatát, hogy ne szegüljön ellen, hiszen akkor le kellene lőnie, s ez nem lenne jó, mert ő, a katona akkor magányosnak érezné magát a továbbiakban. Kuna Károly blazírttan szenved, inas teste tárgyilagosan keresi a kielégülést, nyugodtan fél és érzelem nélkül szeret: fájdalma és magánya ettől szívszorítóan visszataszító. Rezes Judit a szimpla érzelmi világú, enyhén fogyatékos lányt jeleníti meg hátborzongató sokszínűséggel, aki elutasít, mégis gondoskodik, elárul, mégis természetesen segítőkész; betegsége paravánt von rejtőzködő lelkivilága elé, így nem kell kitárulkoznia, reakciói egyszerűek és végül elementárisan anyáskodóak. Távolságtartása ellenére is megrendítő alakítása újfent megerősítette bennem azt az érzést, hogy különös tehetségére oda kell figyelni. Érdemes.
