Fillérekből, nagyrészt gerillamódszerekkel készült a filmtörténet egyik legnagyobb klasszikusa, amely valós eseményeket dolgoz fel, és amelynek főszereplője majdnem otthagyta a francba az egészet, olyan jól motiválta a rendező!
Az 1971-es Francia kapcsolat című krimit még 50 év után is minden idők egyik legjobb filmjeként szokás emlegetni. Pedig nem sok hiányzott ahhoz, hogy egyáltalán ne készüljön el! A főszereplő kemény öklű New York-i zsarut alakító Gene Hackman ugyanis úgy összeveszett már a forgatás második napján az őt folyamatosan pocskondiázó William Friedkin rendezővel, hogy ki akart szállni a produkcióból. Csak az ügynöke tanácsára dolgozott tovább a direktor mellett, aki folyamatosan azt érzékeltette vele, hogy más szakmát kellene választania. Friedkinnek végül nem lett igaza: Hackman 1972-ben Oscar-díjat kapott a film főszerepéért. De az is lehet, hogy a rendező így akarta folyamatosan motiválni színészét - ő legalábbis ezt nyilatkozta.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy maga Friedkin is Oscart kapott legjobb rendezőként, sőt, ő és Hackman egy-egy Golden Globe-ot is kaptak. Oscar bácsi nem csak nekik jött el, Gerald B. Greenberg lett a legjobb vágó, Ernest Tidymannek járt a legjobb adaptált forgatókönyvért járó szobor, és ez lett a legjobb film. Jelölés járt Christopher Newmannel a legjobb hangért, Roy Scheider a legjobb férfi mellékszereplőként és Owen Roizmannek a legjobb operatőrként. Az, hogy Roizman végül nem nyert, sokakat meglepett, hiszen olyan filmről van szó, amit az amerikai operatőrök társasága, azaz az American Society of Cinematographers a száz legszebben fényképezett film közül a tizediknek szavazott meg.
Eddie Egan és Sonny Grosso nemcsak Jimmy „Popeye” (Gene Hackman) Doyle és Buddy „Cloudy” Russo (Roy Scheider) karakterének alapjai voltak; mindkét nyugdíjas rendőrtiszt technikai tanácsadóként vett részt a film készítésében is, sőt, mindketten vállaltak egy-egy aprócska szerepet is. William Friedkin rendező szerint Egan és Grosso nagy segítséget jelentettek a produkció gerilla-stílusú készítésében is. Mivel a filmeseknek sokszor nem volt engedélyük az adott helyszínen forgatni, Egan és Grosso gyakran lépett közbe, hogy leszereljék azokat a lakókat vagy boltosokat, akik emiatt tiltakoztak.
Van egy korai jelenet, amikor Russo és a Mikulás-jelmezbe öltözött Doyle üldöznek egy drogkereskedőt: a jelenet a két eredeti nyomozó, Eddie Egan és Sonny Grosso által használt valós taktikán alapul. Miközben Egan és Grosso Bedford-Stuyvesantben megfigyelésen voltak, felfedezték, hogy a kábítószer kereskedők könnyen kiszúrják a civil ruhás rendőröket, és elmenekülnek a helyszínről, mielőtt a rendőrök letartóztathatják őket. Egy karácsonykor Egannek az az ötlete támadt, hogy Mikulás-jelmezbe öltözzön, merthogy a dílerek nem gyanakodnának a Mikulásra. Akárcsak a filmben, Egan Mikulásként sétált a környék utcáin, karácsonyi énekeket énekelve a helyi gyerekekkel. Amikor látta, hogy éppen nyélbe ütnek egy kábítószer ügyletet, a Jingle Bells-t kezdte énekelni, hogy jelezzen társainak, akik gyorsan le is csaptak. A taktika remekül működött, Eganék több tucat karácsonyi letartóztatást eszközöltek az évek során.
Egy átlagos hollywoodi produkcióhoz képest a Francia kapcsolat fillérekből készült, alig 2 millió dollárból, díszletre például egyáltalán nem volt pénz, így azt nem is használtak. Nem volt pénz speciális kamerás kocsikra (dolly) sem, így az aktuális operatőr rendszerint egy tolókocsikban ült, valaki pedig a kívánt sebességgel tolta - ez bevett gyakorlat független produkcióknál -, és a dolog eléggé tetten érhető, amikor a szereplő lépcsőhöz ér, rögtön látszik, hogy más lesz a kameramozgás, mert az operatőr éppen feláll a kerekesszékből.
A film főgonoszát, Alain Charniert játszó Fernando Rey-t abszolút tévedésből vették fel: William Friedkin azt a francia színészt akarta a szerepre, aki emlékei szerint A nap szépe (1967) című Luis Bunuel filmben látott, és a casting direktornak úgy rémlett, hogy Rey volt az, akit fel is kért a munkára. Csakhogy amikor Friedkin kiment elé a reptérre, rögtön látta, hogy nem erre a színészre gondolt, aztán kiderült, hogy Rey spanyol, és nem beszél franciául. Rey szállodájából – ami az olcsóság kedvéért a filmbeli szállása is - Friedkin felhívta a casting direktort, és kiderítették, hogy a színész, akire gondolt, Francisco Rabal volt. Rey-t majdnem hazaküldték, de pár gyors telefonból kiderült, hogy Rabal nem ér rá, és nem is beszél angolul.
A híres autós üldözést anélkül forgatták, hogy megszerezték volna a várostól a megfelelő engedélyeket. Az NYPD taktikai csapatának tagjai segítették a forgalom irányítását, de a munka nagy részét Friedkin rendezőasszisztensei végezték szolgálaton kívüli rendőrtisztek segítségével, akik közül sokan részt vettek a film alapjául szolgáló ügyben. A rendezőasszisztensek minden irányban megközelítőleg öt háztömbnyi forgalmat állítottak le, ehhez engedélyük is volt a jelzőlámpák átállítására azokon az utcákon, ahol az üldözőkocsival közlekedtek. Csakhogy sok esetben illegálisan folytatták az üldözést a forgalomirányítás nélküli szakaszokon is, ahol tényleg el kellett kerülniük a valódi forgalmat és a gyalogosokat. A jelenet sok (majdnem) ütközése tehát valós, nem tervezett, kivéve a babakocsis nő esetében, amit sokszor és gondosan begyakoroltak.
Bár veszélyes volt az autós hajsza, mindent megtettek, hogy ne legyen baj. Villogó rendőrségi lámpát helyeztek az autó tetejére, hogy figyelmeztessék a járókelőket. Egy kamerát az autó lökhárítójára szereltek, hogy az eseményeket egy száguldó kocsi nézőpontjából is lássuk. Bár maga Hackman is vezetett bizonyos szakaszokon, a rendkívül veszélyes mutatványokat Bill Hickman hajtotta végre, Friedkin pedig a hátsó ülésről forgatott. Azért Friedkin működtette a kamerát, mert az összes operatőr családos ember volt gyerekekkel, ő pedig nem.
William Friedkin egy interjú során az egyébként öt hét alatt felvett autós jelenet vágásakor mindig Santana "Black Magic Woman" című dalát hallgatta, a jeleneteket a szám ritmusára vágta, és a dal szerkezetére építette fel. A Santana dal természetesen nem csendül fel a kész filmben – annak igencsak tetemes jogdíjára már nem lett volna pénz.
William Friedkin szerint sokszor nehéz volt rávenni Gene Hackmant, hogy azt a kőkeményen rasszista nyelvezetet használja, ami Doyle karakterére jellemző. Friedkin elismerte, hogy a nyilvánvaló rasszizmust közvetlenül az igazi Doyle-tól, a visszavonult nyomozó, Eddie Egantól kölcsönözte, ugyanakkor Egant nagyszerű zsarunak nevezte, és szerinte az, ahogy beszélt, inkább csak egy póz volt, amellyel a keménységét akarta demonstrálni a gyanúsítottak előtt, akik többségükben keménydrogokkal kereskedtek.
