Legbelső félelem

Bár Richard Gere volt a film főszereplője, a műsort Edward Norton vitte el, olyannyira, hogy egy Golden Globe és egy Oscar-jelölés lett a jutalma, annyira meggyőzően alakította a félénk ministránsfiút, akit egy pap megölésével vádolnak. És aki disszociatív személyiség, mert egy szociopata gyilkos is lakozik benne, az felel minden rosszért és erőszakért, így aztán a fiút végül megannyi ügyvédi ügyeskedés és az igazság kiderülése után felmentik a vád alól. Csakhogy az egész színjáték és jéghideg manipuláció volt, a félénk, dadogós fiú volt a kitaláció, Norton pedig hátborzongató módon játszotta végig az átalakulásba oltott átverést.

Angyalszív (1987)

Az '50-es évek füstös brooklyni világában élő kiégett magándetektív, Harry Angel (Mickey Rourke) egy titokzatos megbízótól, egy bizonyos Louis Cyphre-től (Robert De Niro) azt a feladatot kapja, hogy keressen meg egy eltűnt énekest, aki tartozik neki valamivel. Az eleinte rutinmunkának tűnő megbízatás hamarosan elképesztő rémálommá válik, mert mindenki, akivel Harry beszél, kegyetlen, rituális gyilkosság áldozata lesz. És lassan rá kell jönnie, hogy az egészhez neki is köze van – pedig csak figyelnie kellett volna a névre, amit úgy ejtünk ki, hogy Lucifer. Alan Parker zseniálisan építi fel vérgőzös rémálmát és vezeti el angyali hősünket saját ördögi oldalához, de az igazán megdöbbentő dolog Rourke jóképű, tehetséges fiatal színészként.

Közönséges bűnözők (1995)

Nyilván ez az egyik legismertebb, ha nem a legismertebb „nahát, ő volt a rosszfiú” film, és nem véletlenül. Bryan Singer, akiről azóta kiderült, hogy ő maga sem jófiú, nagyot húzott filmjével, amit egy parádés dramaturgiai szerkezetre épített fel: itt ugyanis a mesélő az első perctől kezdve hazudik nekünk, miközben ő maga is versenyt fut az idővel. Hősünk a sánta Verbal Kint (Kevin Spacey), egy meghunyászkodó piti tolvaj, aki kihallgatása közben meséli el a profi bűnözőkből álló banda történetét egy nyomozónak, akik egy titokzatos megbízó, az ördögi Keyser Söze parancsára dolgoztak, de a munkaadójuk ellen fordulnak – végzetes következményekkel. Csak a legvégén derül ki, hogy Kint maga Söze, és ez egyben a filmtörténet egyik legjobb lezárása, a slusszpoén pedig az, hogy azóta az is kiderült, hogy maga Spacey is egy szörnyeteg.

Memento (2000)

Ez az elképesztő módon összerakott és megcsavart film csinált sztárrendezőt Christopher Nolanből, pedig a legelcsépeltebb dramaturgiai eszközt használta fel, az emlékezetkiesést. Hőse, Leonard Shelby (a zseniális Guy Pearce) életét egyetlen cél vezérli: megtalálni és megölni azt, aki megölte és megerőszakolta feleségét, csakhogy nem működik az emlékezete, azt is elfelejti, ami tíz perce történt vele. Polaroid képekkel dokumentálja minden lépését, névjegykártyák, dokumentumok, tetoválások segítségével próbálja összerakosgatni élete és a brutális gyilkosság darabkáit, és naná, hogy mindenki kihasználja őt. És amikor végre kiderül, hogy feleségét ő maga ölte meg – ha nem is szándékosan – azt is elfelejti, majd újra elindul, hogy bosszút álljon.

A gépész (2004)

Trevor Reznik egy éve nem aludt már rendesen, folyamatos ébrenléte nem más, mint szakadatlan rémálmok sora, de egyben biztos: egy titokzatos, Ivan nevű fickó áll a dolgok mögött. Ivan mindenütt ott van, láthatóan ő mozgatja a szálakat, miatta okoz súlyos balesetet, és neki köszönheti, hogy kirúgják a gyárból, ahol dolgozik, és az is lehet, hogy ez az Ivan az, aki veszélyezteti azt a lányt, aki tetszik a férfinak, és a lány kisfiát. Aztán szép lassan kiderül, hogy Ivan részben nem létezik, részben Trevor maga az, aki egy éve elütött egy kisfiút, majd továbbhajtott, és a lelkiismerete kínozza. A film azonban nem a jól megírt történet és a nagy csavar miatt lett híres, hanem azért, mert Christian Bale olyan irtózatosan sokat fogyott a szerep kedvéért, hogy azzal saját egészségét is veszélyeztette.

Más világ (2001)

Jersey szigete, 1945. A II. világháborúnak vége, de Grace (Nicole Kidman) férje nem tért vissza a frontról. A nő egyedül, és szigorú erkölcsi normáktól vezérelve neveli fel gyermekeit a viktoriánus házban. Gyerekei furcsa betegségben szenvednek: nem tehetik ki magukat direkt napfénynek, és ez a legfontosabb szabály, amit a három új szolgálónak meg kell tanulnia. Csakhogy egyre több jel utal arra, hogy rajtuk kívül is vannak még „valakik” a házban, akik nem hagynak nyugtot a kis családnak, és akik a lelki békéjükre törnek. Csakhogy minden fordítva van, a bánatában gyerekeivel, majd magával is végző Grace a szellem, a valakik pedig az új, élő lakók. A rendező, Alejandro Amenábar nem elsősorban a meglepő fordulatra, hanem a hangulatra ment rá, és az nagyon erős lett.

A titkos ablak (2004)

Mort Rainey (Johnny Depp) az egykori bestseller író a válását követően magányosan tengeti napjait a hegyi házában, és nem tud írni. Egy nap furcsa idegen bukkan fel a semmiből, és azt állítja, Mort tőle lopta az egyik korábbi, nagy sikerű írását. Az író szeretné bebizonyítani, hogy az ő változata jóval korábban jelent meg, de valahogy sehol nem talál egy példányt, viszont minden próbálkozását hullák kísérik: nyilván a Shooter nevű idegen a tettes. Az idegen egyre gyakrabban bukkan fel, egyre erőszakosabb lesz, míg ki nem derül, hogy az író sötét, gyilkos hajlamú énjéről van szó. Aki megtesz mindent, amit az értelmiségi férfi nem mert megtenni – és meg is ússza!

Végjáték (2013)

Adott egy rendkívül okos, tehetséges kisfiú, Ender Wiggin (Asa Butterfield) aki megmentheti az emberiséget. A jövőben ugyanis egy titokzatos faj támadt a bolygónkra, és ha nem érünk időben vissza, minden elveszik. Csakhogy előbb ki kell képezni a fiút, hogy alkalmas legyen a feladatra, és egy sor teszten kell átmennie, amelyek során – elméletben – egy sor súlyos, erkölcsileg megkérdőjelezhető döntést kell hoznia, hogy diadalmaskodhasson. Aztán hopp, kiderül, hogy az, amiről azt hitte, szimuláció volt, az a valóság, és pár gombnyomással egy egész civilizációt pusztított el, ráadásul egy olyat, ami nem is jelentett valódi fenyegetést. Igaz, Ender soha nem akart rosszat tenni, sőt, megbánja, ami történt, de amikor végig neki drukkoltunk, akkor az őt manipulálóknak szurkoltunk

Emlékezz! (2015)

Atom Egoyan filmje egy súlyos demenciában szenvedő holokauszt túlélőről, Zev Guttmanról (Christopher Plummer) szól, aki idős napjait egy öregek otthonában tölti. Egy nap az otthon egy másik lakójától (Martin Landau) megtudja, hogy a férfi, aki hetven éve meggyilkolta családját Auschwitzban, álnéven Amerikában él. Elhatározza, hogy bosszút áll rajta, el is jut a férfihoz, akiről kiderül, valóban a tábor őre volt – akárcsak ő maga. Mindketten magukat zsidónak kiadva, karjukra hamis sorszámot tetoválva menekültek meg, és ennek emléke csak az utolsó, végzetes pillanatban tér vissza, ami azért elég erős lezárás, Plummer pedig zseniális.

Harcosok klubja (1999)

Tudjuk, nem szabadna beszélnünk a Harcosok klubjáról, mert ez az első szabály, de egy ilyen listáról nem maradhat le David Fincher elképesztő filmje. Ahol névtelen hősünk (Edward Norton) egy Tyler Durden (Brad Pitt) nevű karizmatikus anarchista befolyása alá kerül, aki fel akarja forgatni a világot, aki hangot akar adni az elnyomottaknak. Aztán szép lassan kiderül, hogy a csávó nem felforgatni, hanem elpusztítani akarja a társadalmat, és le akar számolni narrátorunkkal is – aki nem más, mint saját, sötét énje. Mármint őrület, de a szelíd Edward Norton végig a zabolátlan Brad Pitt volt, ahogy azt már egy kisiskolás is tudja!