A szoba

Az év eleje hozta szokás szerint a nagy Oscar nyerteseket és esélyeseket, DiCaprio medvés filmjét, A Visszatérőt, az Aljas nyolcas, de nekünk egy sokkal kevésbé harsány, ám nem kevésbé mellbevágó darab nyerte el a tetszésünket. Az ír Lenny Abrahamson a nekünk szomszédos Ausztriában megtörtént Kampusch és Fritzl esetekből dolgozott – ezekre épült Emma Donoghue regénye, amelyből a film készült -, és elképesztő feszültséget és meghittséget volt képest felépíteni egyetlen kis kerti kamra világában és azon túl. Itt tartja fogva egy férfi (akinek az arcát nem is látjuk) az anyát és már fogságban született kisfiát, ez az ő világuk, és amikor végül kiszabadulnak, teljesen elveszettnek érzik magukat. Brie Larson nem véletlenül kapta alakításáért a legjobb színésznőnek járó Oscart, és ha lenne legjobb gyerekszínész kategória, abban Jacob Tremblay nyert volna!

Carol

Már már nem nagy cucc egy leszbikus szerelem történetét elmesélni, még akkor sem, ha mindez egy olyan korban játszódik – történetesen az ötvenes években – amikor ferde szemmel néztek egy ilyen kapcsolatra. Todd Haynes filmje nem ettől emlékezetes és nem is a hat Oscar-jelölése miatt, hanem mert elképesztő hangulatot varázsol a vászonra és fantasztikus alakítást hoz ki mindkét főszereplőjéből. No nem mintha Cate Blanchettból és Rooney Maráról vasvillával kéne kihozni a jó alakítást, mindketten nagyszerűek, ez nem meglepetés, ami viszont zseniális, az az egymásra hangolásuk. Blanchett a jómódú, talán kicsit unatkozó címbéli Carol, családos, de meg nem értett nő, Mara pedig egyszerű eladólány egy nagyáruház játékosztályán – és egy ideig ő maga is a gazdag asszony játékszere lesz. Aztán lassan megváltoznak az erőviszonyok, kialakul valamiféle harmónia közük, ami persze nem tarthat örökké, annyira mások ők ketten, de amíg tart ez a kapcsolat, addig lenyűgöző az, ami köztük történik.

Spotlight - Egy nyomozás részletei

A Boston Globe oknyomozó részlege tárta fel és robbantotta ki a katolikus egyház legnagyobb modernkori botrányát, de a rendező Tom McCarthy rendezőt nem elsősorban maga a botrány érdekelte, hanem a klasszikus újságírói munka folyamata még a számítógép előtti időkből, amikor még valódi archívumok mikrofilmjeiből halászták ki az információt, amikor kis kocsikkal jártak körbe az iratokkal, és amikor mobiltelefon nélkül kellett mindent házról házra járva elintézni. És van egy csavar is, a nyomozás során az is kiderül, hogy a történet részleteiben végig ott volt az újságírók előtt! Mindezt olyan színészekkel, mint a Birdman után új karriert kezdő Michael Keaton, a mindig hihetetlenül érzékeny Mark Ruffalo vagy a talán élete legjobb alakítását nyújtó Rachel McAdams, és nem véletlen, hogy a Spotlight elnyerte a legjobb filmnek és legjobb eredeti forgatókönyvnek járó Oscart!

Zootropolis - Állati nagy balhé

Jutott idén bőven a remek egész estés rajzfilmből, nehezen is döntöttünk, melyik kerüljön fel ide – a Kis kedvencek titkos élete is nagy esélyes volt -, de egyik sem ábrázolt egy olyan összetett és szórakoztató világot, mint a Zootropolis. A címbéli városban ugyanis békésen együtt él minden állat, kicsi és nagy, növény- és húsevő, illetve nagyrészt békésen, mivel valamilyen rém ólálkodik éjszakánként az utcákon. A rejtélyt egy túlbuzgó újonc rendőr nyuszilány és egy kedves szélhámos róka oldja meg sok nehézség árán, de természetesen nem csak a nyomozás szórakoztató. A közlekedésrendészet ügyintéző lajhárjai megérnének egy külön filmet – ami mondjuk elég elnyújtott lenne -, akárcsak a jógázó gnú, de a film minden kicsi és nagy mellékszereplője tökéletesre sikerült,ráadásul az animáció itt a legtökéletesebb az összes idei rajzfilm közül. Reméljük lesz folytatása – minden vacakhoz készül, akkor ennek miért ne készülne?  

Cloverfield Lane 10 

Nem is nagyon lehetett tudni, hogy egyfajta spin-off film készült a 2008-as kézikamerás szörnyfilmhez, aztán megjött az első előzetes, és már abból tudni lehetett, hogy ez nagyon jó lesz. Igen, ez az a trailer, amihez a „I Think We're Alone Now” szól Tommy James & The Shondellstől, és ebben riszálja John Goodman a seggét, mielőtt azt kiabálná, Ki ne nyisd azt az ajtót! Mind meg fogunk halni! Mindez ugyanis egy házilag barkácsolt bunkerben játszódik, ahol Goodman a háziúr, a vendége pedig egy törött karú srác és Mary Elizabeth Winstead, aki nem tudja, hogy most megmentették vagy foglyul ejtették. Kint ugyanis állítólag eljött a világvége, de ebből odalent mit sem látni. És ez a bizonytalanság percről percre fokozódik, az eddig ismeretlen Dan Trachtenberg pedig zseniálisan tud hangulatot és tempót váltani, de a paranoia végig megmarad. Ez volt az év talán legkellemesebb meglepetése, és a jó hír az, hogy készül egy újabb Cloverfield film!

Rendes fickók

1977-ben járunk, Kaliforniában, ahol minden második sarkon pornómozi üzemel, és ahol illik virágmintás ingben közlekedni. Itt él a folyton ügyeskedő, megbízhatatlan magánszimat, akinek egyetlen szimpatikus vonása, hogy van egy 12 éves, nála mégis sokkal érettebb kislánya, és itt él a hallgatag verőember is. Ők ketten egy eltűnt lány után nyomoznak, akinek furcsa módon minden közeli barátja erőszakos halált hal. A film minden kockáján érződik, hogy készítői szeretetből és nem csak rutinból rakták össze, a ruháktól és a díszletektől kezdve a párbeszédeken és a mellékszereplőkön át a helyszínekig, és a Rendes fickók visszasírja azt az időt, amikor a főhős csakúgy rágyújthatott, ahol ropogtak a csontok, ha kellett, és akinek fájt valamije, az káromkodott, a háttérben pedig mindig volt egy pornósztár! Ryan Gosling és Russell Crowe párosa remekül működik, hiszen fantasztikusan megírt párbeszédekből dolgoznak, és nem kell aggódniuk olyan apróságok miatt, mint a történet feszessége vagy a fordulatok előkészítése, és ezt most nem iróniából mondjuk.

Vaksötét

Rögtön adott is egy dilemma: szabad-e betörni egy vak házába és elvinni azt a pénzt, amit a fájdalmáért „cserébe” kapott. Gyilkos-e az, aki végezni akar a behatolókkal? Fede Alvarez  rendező, aki pár éve a Gonosz halott remake-jével hívta fel magára a figyelmet, ügyesen dobja be ezeket a kérdéseket, és többnyire ránk bízza a megválaszolásukat, amire viszont legfeljebb a moziból kifelé jövet lesz időnk. A történet ugyanis a lassú kezdés után, amelyből kiderül, hogy a lepusztult Detroitban járunk, ahonnan mindenki el akar húzni, hihetetlen tempót diktál, különösen ahhoz képest, hogy az egész csak négy szereplőről, egy romos házról és egy dühös rottweilerről szól. Ezt a tempót a vak ember diktálja: nincsenek szuperképességei, de nagyon felkészült és ismeri otthona minden zegzugát, alig beszél, leginkább a teste árulja el érzelmeit. És van valami a pincéjében, amit szerencsére nem árult el az előzetes sem. Nem korszakalkotó, nem újító darab, de a saját műfajában tökéletesen megállja a helyét. Rutinosan felhasználja és tökéletesen adagolja a horror szinte minden itt felhasználható elemét, miközben saját stílust alakít ki és képes újra és újra meglepni a nézőt, sőt, van némi illetlen humora is.

Ernelláék Farkaséknál

Sokat vacilláltam, melyik magyar film kerüljön a listára, mert a Tiszta szívvelt is nagyon szerettem Till Attilától, de Hajdu Szabolcs munkája egységesebb, és hatásosabb. Hajdu előző mozis munkáját, a nagy költségvetéssel, világsztárral forgatott Délibábot nem fogadta kegyeibe a kritika, de ennek pont az ellenkezője igaz minimális költségvetésből, családtagjai, barátai és tanítványai közreműködésével készített Ernelláék Farkaséknálra. Szinte történet nélküli filmről van szó, onnantól kezdve, hogy a nem várt vendégek belépnek, szinte minden jelenet felcserélhető, vannak szándékosan lezáratlan szálak, de nem ez a fontos, hanem a vásznon abban a pillanatban érezhető konfliktus, a folyton változó dinamika, ahogy az egyik vagy másik szereplő kiszolgáltatottabbá válik, vagy más módon szorul sarokba. Minden kimondott mondatnak következménye, vagy legalábbis közvetlen hatása van, és a magyar film esetében kivételesen életszagú párbeszédek csak erősítik az a folyamatos feszültséget, aminek csak pár percre van feloldása.

Kiéhezettek  

És amikor már azt hittük, a zombifilmből kiszívtak minden vért, felzabáltak minden gondolkodó agyat, jön egy skót pasas, bizonyos Colm McCarthy (Birmingham bandája), aki eddig jobbára csak tévés melókat nyomott, és csak úgy letesz az asztalra egy filmet, ami zseniális mind a saját műfajában, mint egy jóval szélesebb értelmezésben. Hőse egy mosolygós kislány, aki egy angliai katonai bázison él valamikor a közeljövőben a 4-es számú cellában, a neve Melanie. Reggelente tolókocsihoz szíjazzák és betolják egy tanterembe, ahol hozzá hasonló gyerekek ülnek és hallgatják a tanárnőt. A tanárnő tudja, hogy mindegy, mit tanít a gyerekeknek, a lényeg az, hogy az agyuk stimulálva legyen, a kicsik ugyanis nem teljesen emberiek, második generációs fertőzöttek egy zombiapokalipszis közepén, és talán ők rejtik a megoldást a gyógymódhoz. Csakhogy a bázist lerohanják a kinti éhezők, a lány, a tanárnő, a kutatást vezető orvos és néhány katona elmenekül, és az elhagyatott országon át egy biztonságos helyre igyekeznek. A Kiéhezettek felépítését tanítani lehetne: az eleje olyan, mint egy kissé kifacsart iskolai sztori, majd akciófiim lesz, utána különös road movie, majd  megérkezünk valahová, és valami egészen különös és futurisztikus következik, miközben a történet végig ugyanazon logika mentén halad.

Érkezés

Ha léteznek földönkívüliek, ránk hasonlítanak, vagy egy egészen új létformát képviselnek?: És mit akarnak tőlünk, prédának vagy partnernek tekintenek minket? Ezek a kérdések már meg is határozzák az adott film műfaját, csinálhatunk horrort vagy akciót a ránk vadászó, fogas-csápos Alienekről és Predátorokról vagy elgondolkodtató művészfilmet a kapcsolatfelvétel nehézségeiről és szépségeiről. A kanadai-francia Denis Villeneuve természetesen az utóbbi utat választja, azzal a csavarral, hogy szereplői nem tudják, milyen filmben is vannak. Merthogy sokáig képtelenek kommunikálni a Földre, pontosabban a Föld fölé érkező űrlényekkel, és végül egy nyelvész lesz az - Amy Adams, szokás szerint visszafogott, mégis hihetetlen intenzitású játékkal -, aki képes létrehozni az igazi kapcsolatot. A Ted Chiang sci-fi író 1998-as, Story of Your Life című novellájából készült mű egészen különleges élmény, ami ugyan az olyan nagy klasszikusokat idézi, mint a Harmadik típusú találkozások, a Kapcsolat vagy legutóbb a Csillagok között, mégis nehéz bármihez is hasonlítani.