2019 legnagyobb filmes csalódásai

Nem feltétlenül ezek az év legrosszabb filmjei. bár van köztük olyan is, mindössze arról van szó, hogy mindegyiktől sokkal, de sokkal többet vártunk, mint amit végül nyújtottak.

Vihar előtt

Azt hittük, hogy – ha az Oscar-jelölt Steven Knight (Locke - Nincs visszaút) rendezi Matthew McConaughey-t, akkor olyan nagy baj nem lehet. Ehhez képest meglepően kevés dolog történik itt úgy általában, azon túl, hogy McConaughey látványosan szenved újra és újra, mert van neki egy mániája. Egy óriási tőkehal szeretne kifogni, ami nyilván valami szimbólum. aztán jön a volt csaja (Anne Hathaway), hogy legyen olyan jó fej, és ölje meg abuzív, de milliomos új férjét. És ez elsőre olyan, mint egy régi vágású film noir alapja, de nem, valójában inkább olyan, mintha pár szenilis nyugdíjas tűnődne 105 percen át azon, vajon bevették-e a gyógyszerüket, és ha igen, akkor melyiket és mindez evés előtt történt-e vagy sem. Viszont mindez kárpótlásként egy gyönyörű szigeten játszódik. 

Kritikánk a filmről ITT

Alita: A harc angyala

Azt hittük, hogy - Robert Rodriguez és James Cameron csak összehozott egy emlékezetes képzelt világot, pláne úgy, hogy a forgatókönyvet társszerzőként jegyző Cameron még a 2000-es évek elején szeretett bele az eredeti magába, és rögtön stoppolta a témát. És közben a technika annyit fejlődött, a kislány arcú, merőkanál méretű szemekkel rendelkező félig robot lányt is elképesztően meg lehet csinálni, úgy, hogy nála kétszer akkora fejvadász monstrumokat kenjen a falhoz. Ilyen Alita, akit Roncsváros szeméttelepén talál Ido, a kiber-doktor. És innen bármi történhetne, de Rodriguez elveszik a látványvilágban, és nagyon kevés energiát fektetett a történetbe, ami lötyög, meg-meg áll, visszafordul, elbizonytalanodik, és néha érthetetlenül kínos dolgok történnek.

Kritikánk a filmről ITT

Elrabolt világ

Azt hittük, hogy – a hangulatos sci-fi a jó sci-fi. Mert tény, hogy Rupert Wyatt, a Majmok bolygója: Lázadás rendezője egészen különös hangulatú sci-fit készített az idegen lények uralta Földről, amiben valahol ott van egy thriller és egy tinifilm is, megannyi mozgóképes idézettel tarkítva. Sajnos az is tény, hogy Wyatt nem igazán tudott túllépni a hangulatteremtésen, és amit itt történetként elmond, az egyszerűen nem áll össze. Hogy lehet például, hogy annyian élnek gettókban, annyian élnek szegénységben és dolgoznak fillérekért, mégis teljesen megszűnt a bűnözés, kitört a jólét? Wyatt ugyanis mindezt több másik filmből és regényből gyúrta össze. Ott van alapként az 1984, Az ember gyermeke, a District 9, az Érkezés és még sorolhatnám, csak az összeollózott részekhez nincs kötőanyag, irány vagy koncepció.

Kritikánk a filmről ITT

Hellboy

Azt hittük, hogy – a múlt kötelez. Hogy Guillermo del Toro két Hellboy-filmje annyira meghatározó a filmben, hogy a figurához csak az mer hozzányúlni, aki tudja, mit csinál, mit akar és hogyan. És azt is hittük, hogy az új Hellboy, vagyis David Harbour megbízható karakterszínészként és most nagyon kigyúrva képes Ron Perlman nyomdokaiba lépni. Neil Marshall (A barlang, Démoni harcosok) azonban nem tudott mit kezdeni sem a karakterrel, sem Harbourral, sem a sztorival, sem a képregény közeggel, és az eredmény olyan, mint valami ZS-kategóriás vacak, amit a tévében és csak hajnali 3-kor mernek levetíteni, mert olyan vacak. Ami a történetet illeti, az egy az egyben a Penge: Szentháromság koppintása, ami ugyan nem volt túl jó, de ehhez képest egy remekmű. És akkor még nem is meséltem a két lábon álló nyálkás vadmalacról, aki az egyik gonosz itt…

Kritikánk a filmről ITT

Dominó

Azt hittük, hogy - Brian De Palma neve csak garancia valamire, mondjuk a minőségre. És azt is hittük, hogy Dániában főleg jó filmeket csinálnak. Merthogy a rendezőlegenda (A sebhelyesarcú, Carrie, Carlito útja), mivel Hollywoodban nem talált neki való projektet, Európában vállalt munkát, és egy jó kis skandináv krimit akart összehozni – és össze is jöhetett volna, ha rendesen össze lenne rakva a sztori, ha működnének az ok-okozati összefüggések, ha értenénk hőseink motivációját és a tetteiknek következményei lennének. Ami még rosszabb, az akció esetlen, lassú és egy mákszemnyit sem izgalmas, a végső leszámolás meg olyan, mintha a Csupasz pisztoly filmekből lopták volna. Az eredmény egyébként annyira rossz lett, hogy állítólag maga De Palma is elzárkózott a filmtől, mondván, a producerek kizárták a legfontosabb döntésekből, és amúgy is fillérekből, 6 millió dollárból forgathatott csak.

Kritikánk a filmről ITT

Az Aranypinty

Azt hittük, hogy – a veretes irodalmi alapanyagból sikerül valami szintén vereteset kihozni, Donna Tartt Pulitzer-díjas regénye harminc hetet töltött a The New York Times bestseller listáján. A címbeli madár pedig egy festmény, a németalföldi Carel Fabritius 1654-ben készült munkája, amely történetünkben egy New York-i múzeumban található – valójában egy hágai gyűjtemény része -, és ezt a múzeumot valakik felrobbantják. A 13 éves srác, Theo édesanyja meghal, ő azonban kijut a romok alól, és magával viszi a kérdéses festményt. A fiú jómódú nevelőszülőkhöz kerül, azután részeges apja magával viszi Las Vegasba, hogy újra visszatérjen New Yorkba, ahol egy neves régiségboltban talál munkát, a kép pedig mindvégig vele van. John Crowley (Brooklyn) filmje egyrészt összevissza kanyarog időben, helyek közt, másrészt már a legelején elveszik a részletekben. Csekély vigasz, hogy ezek szépen megművelt, patinás részletek, amelyeket maga Roger Deakins fényképezett.

Kritikánk a filmről ITT

Rambo V - Utolsó vér

Azt hittük, hogy - Sylvester Stallone azért akármihez nem adja a nevét. Igaz, az év egyik legrosszabb filmje, a Szupercella 3 már némi gyanúra adott okot, de azt gondoltuk, Rambo az más, erre a karakterre vigyázni fog, ezzel nem lehet akármit megtenni. Ehhez képest itt egy Sicario koppintást kapunk, amelyben az egykori kommandós fogadott lányát elrabolja egy mexikói kartell, és Rambo, mint valami vérbeli Trump szavazó, elindul, hogy rendet tegyen a szomszédban, majd a felbőszített bűnszervezetet saját terepen mészárolja le, tök egyedül. Itt az égvilágon semmi meglepetés nincs: jön a sok arctalan gazfickó, belesétálnak a Nagy Túlélő halálos csapdáiba, oszt meghalódnak, rendszerint nagyon csúnya módon. ennyi a film, semmi más, és a korábbi Rambo-filmeket sem az összetett történetvezetés miatt szerettük, de ami itt van, az egyszerűen vagy buta, vagy nagyon lusta, és egyik sem jó.

Kritikánk a filmről ITT

Az Arany Kesztyű

Azt hittük, hogy – egy ünnepelt európai művészfilmes rendező akkor is valami jót csinál, ha egy brutális témához nyúl. Csakhogy Fatih Akint (Fejjel a falnak) maga alá temeti a történet, amiben az a borzasztó, hogy nem csak megtörtént, de valószínűleg tényleg így történt meg. Hőse, a visszataszító külsejű és belsejű Fritz Honka középkorú nőket ölt meg brutális módon az 1970-es évek elején Hamburgban, elsősorban alkoholista prostituáltakat. Honkát egyébként egy fiatal, jóképű színész, Jonas Dassler alakítja, itt azonban az anyja se ismerne rá, inkább lefújná gázsrayvel. Dasslert annyira gusztustalanra vették, hogy az már egy perc után is nyomasztó. A nézése, a járása. Az borzasztó. Nincs egy olyan pillanat, hogy ne egy nyálcsorgató baromként látnánk a vizenyős tekintetével, és pont ettől olyan borzasztó, ahogy a nála is nyomorúságosabb lényekkel bánik

Kritikánk a filmről ITT

Gemini Man

Azt hittük, hogy – Ang Lee egy olyan rendezőzseni, aki nem tud hibázni. Azt is hittük, hogy a producerzseni, Jerry Bruckheimer 20 éve beleszeretett egy történetbe, és azt azóta sem engedte el, akkor azt rendesen megcsinálja, pláne akkor, ha időközben a technika is annyit fejlődött, hogy tökéletesen meg lehessen valósítani a profi bérgyilkos és fiatal klónja történetét. Vagyis itt a már 50 éves Will Smith és kb. 18 éves verziója méri össze minden képességét, csakhogy Lee és Bruckheimer annyira elveszett a technikai megvalósításba, hogy képtelenek voltak ehhez egy épkézláb történetet mellékelni. Ami van, az egyszerre idejétmúlt és gagyi, hatalmas logikai bukfenccel – például azzal, hogy egy bérgyilkos JÓ ember. Smith persze kitesz magáért, mert ő olyan lelkes típus, nehéz is rá haragudni, Clive Owenen viszont kifejezetten érződik, hogy cikinek érzi a lehető legsablonosabb gonosz szerepét.

Kritikánk a filmről ITT

Fekete Karácsony

Azt hittük, hogy – egy horrort fel lehet dobni egy új, eredeti ötlettel. Mert az ún. slasher horror legalapvetőbb képlete a következő: egy őrült maszkos gyilkos lányokat mészárol le, és hol talál ehhez megfelelő mennyiségű fiatal lányt? Egy lánykollégiumban, csakhogy a lányok már nem a régiek! Filmünk harcos feminista darab, amiben minden férfi rossz, bunkó, öntelt és/vagy ostoba, és ez még nem lenne baj. A baj az, hogy Sophia Takal rendezőnő nem ügyel a folytonosságra, túl lassan vagy túl gyorsan dob be fordulatokat, egy természetfeletti szálat csak úgy, különösebb előkészítés nélkül vet be, és nem törődik a hangulatépítéssel. Az egyetemi díszletváros kong az ürességtől, és nem azért, mert kezdődik a szünet, még a műhó sem tűnik igazinak, ahogy karakterei sem, az akciójelenetek pedig röhejesen – mint utólag kiderült, azért is, mert a már leforgatott véres részeket kivágták az alacsony korhatár besorolás érdekében.

Kritikánk a filmről ITT

Amennyiben értesítést szeretne kapni az olimpiával kapcsolatos Port.hu tartalmakról, kattintson ide és iratkozzon fel az értesítésekhez.

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu