Időről időre jól esik az embernek egy-egy indiai film. Egyszerűen jót tesz az idegeknek, de olcsóbb is, mint Indiába utazni, ad egy kis betekintést a szubkontinensnyi ország életébe, kicsit belekóstolhatunk a kultúrába. Már amennyit a kultúrából, a társadalomról megismerhetünk a sokszor erősen stilizált indiai filmekből, amik sokszor tartalmazzák egy tündérmese elemeit, nem is beszélve a híres táncbetétekről. Nemrég láthattuk A fakír, aki egy IKEA szekrényben ragadt című vígjátékot, most pedig itt a szintén vidám, de sokszor melankolikus A fénykép, ami azért sokban más a fentiekben felvázoltakhoz képest.

A nagy sikerű Ezerízű szerelem alkotójának új filmje a Berlinale különleges gálavetítésén mutatkozott be, akárcsak az indiai születésű, de Londonban élő rendező-forgatókönyvíró, Ritesh Batra rendező nagy sikerű munkája, ez is a ma már Mumbai névre hallgató Bombay-ben játszódik. Igaz, Batra időközben két, sztárokkal telitűzdelt filmet is készített, a Milyen hosszú az éjszakát Amerikában rendezte meg Robert Redford és Jane Fonda főszereplésével, a Levél a múltbólt pedig Jim Broadbenttel és Charlotte Ramplinggal készítette el, de most visszatért a gyökereihez, ahogy azt mondani szokás. Hőse Rafi, a derűs és jó kedélyű fényképész, aki Bombay nevezetességeinél fotóz turistákat, és a képekért kapott csekély összegekből éli egyszerű, de elégedett életét. Szoros kapcsolatot tart vidéken élő nagyanyjával, aki folyton azért nyaggatja, hogy mikor nősül már meg, és már az egész környék tudja, a nagyi addig nem veszi be a gyógyszereit, amíg Rafi fel nem mutat legalább egy menyasszonyt. És a férfi egy nap lefotóz egy lányt, aki nem is turista, a lányt pedig felkavarja az egyszerű fénykép, és ezért is egyezik bele, hogy a városba érkező mama előtt egyetlen alkalommal eljátssza a jegyese szerepét.

Mindez úgy hangzik, mint egy tipikus hollywoodi romkom története, mondjuk egy korai Sandra Bullock vígjáték szinopszisa, pedig nagyon is másról van szó. A fénykép legalább annyira szól a különbségekről, mint a lehetséges románcról. Mert ez a fiú és ez a lány gyakorlatilag mindenben különbözik. A srác szegény, falun nőtt fel, árva, sötét bőrű és muszlim, az élete nem tart sehová, a lány nagyvárosi, jómódú családban él a szüleivel, cselédje van, fényes jövője, könyvelőnek tanul és épp megnyert egy országos versenyt, hindu, és mint az előkelőek általában, világos bőrű. Nem is történhetne semmi köztük, ha a férfi nem lenne kitartó, a lány pedig nem lenne álmodozó, saját, jó előre megírt sorsában bizonytalan. A többi pedig nem a klasszikus tévedések, összeveszések és kínos helyzetek vígjátéka – ha Hollywoodban készült volna -, hanem egy gyönyörűen megrajzolt, kettős karaktertanulmány.

Amiben maga a város is fontos szerepet kap, és Ben Kurtchin kamerája előtt még a mumbai nyomornegyedek is majdnem mutatóssá válnak, miközben egyre többet tudunk meg hőseinkről, és ők is egyre többet tudnak meg egymásról. Kiderül, mitől olyan különleges Rafi kapcsolata nagymamájával, miért hisz a srác a szellemekben, és miért vonzódik a lány egy, már rég nem forgalmazott kóla márkához. És ez a film legjobb része, az, hogy nem sietnek el semmit, mégsem érezzük azt, hogy a rendező húzza az időt vagy azt, hogy nem történik elég minden. Nawazuddin Siddiqui és a rendkívül tehetséges, szuggesztív Sanya Malhotra (Duplarandi) kettőse tökéletesen működik, ahogy itt minden más is.