Anyuka és kisfia a nagy sötét erdő mellé költözik, nyilván olcsó volt az ingatlan az erdőben lévő bazinagy lyuk miatt, de azért ennek vannak hátrányai is. Például olyan lesz a gyerek, mintha kicserélték volna.
Van, hogy az ember haragszik a saját gyerekére, mert nem érti, hogy az mit miért művel. Miért nem eszi meg azt az ételt, amiért tíz perce pont ő hisztizett, miért nem mozdítja a füle botját sem, ha valami apróságot kérünk tőle, miért nem képes egyszerre fogat mosni és tévét nézni, és még sorolhatnám. És van, amikor olyasmit csinálnak, hogy rájuk sem ismerünk. Így érez a kisfiát egyedül nevelő Sarah is, miután új helyre, egy isten háta mögötti ír kisvárosba, sőt, a kisvároson kívül egy hatalmas erdő szélén álló házba költözött. Apuról csak annyit tudunk, hogy „Úgy volt, hogy ő is jön”, meg azt, hogy anyu a téma emlegetésekor is összerezzen, és van egy jókora, lassan gyógyuló seb a fején, és innen össze lehet rakni a dolgokat.
Merthogy a kissrác egyre furcsábban kezd viselkedni, néha eltűnik az éjszaka közepén, majd váratlanul újra megjelenik, és az egésznek jó eséllyel köze van ahhoz az irdatlan nagy kráterhez, amelyre Sarah a fenyőerdő mélyén bukkan. Mivel az eredeti angol cím The Hole in the Ground, vagyis A lyuk a földben, nincs sok okunk ebben kételkedni. A fiú pedig tényleg furcsa, és ezt csak egy szülő érti meg igazán: reggel magától felöltözik, jó étvággyal megeszik mindent, amit elé tesznek, már nem fél a pókoktól, és rendkívül udvarias. Aminek ugye elvileg örülni kéne, de mivel egy őrült öregasszony már a film elején azt suttogja, hogy „Ő nem a te gyereked!”, tudjuk, hogy anyuka tudja, de nem tudja biztosra, hogy tudja. És ez a lényeg, hogy mindez csak a fejfájásra és stresszre nyugtatókat szedő nő lázálma vagy valóban valami nagyon furcsa történik itt, és az első nagyjátékfilmjét készítő Lee Cronin tökéletesen hozza ezt a kétértelműséget.
Cronin nem sokat kockáztat, csakis jól ismert elemekből építkezik, de tegyük a szívünkre a kezünket, aki a horrort szereti, az imádja ezeket a kliséket. A sötét erdőt, a régi, baljós történeteket, amik egy baráti beszélgetés közben előkerülnek, a flúgos öregasszonyt, a furcsa gyereket, a szélben csapkodó ajtót és még sorolhatnánk. És persze bődületes nagy klisé a bizonytalan, önmagában is kétkedő anya – legutóbb például A Babadook (2014) hozta ezt a figurát, és A gyermek nem is akarja meglépni ezt a küszöböt, feltételezem, hogy ez nem csak bemutatkozás, de egyben referenciamunka számos, szintén horror tematikájú rövidfilm után, és valóban magabiztosan, ügyesen rendez, jól rak össze forgatókönyvet, mert azt is ő jegyzi. Nem mondom, hogy a kissrácot játszó James Quinn Markey remek választás lett volna, mert ő inkább semmilyen, de Seána Kerslake nagyszerű az anya szerepében: érzékeny, de nem törékeny, jelentéktelenből lesz erős. Ahogy azt kell.
Egy valamiben azért mégis kitűnik a film a műfaján belül, az pedig a látványvilág. Merthogy A gyermek elképesztően jól néz ki már a nyitó képsortól kezdve, ami az elmúlt évek talán egyetlen valóban indokolt és tökéletesen megkomponált drónfelvétele, pedig csak egy autót látunk egy erdei úton. És a többi rész is hasonlóan mutatós, beleértve a setét erdőt, a jókora házban felvett részeket és gyakorlatilag mindent.
Értékelés: 7/10
