A soha ki nem fogyó fegyverek, az elvetemült nácik, az atombombaként robbanó kézigránátok csak a legalapvetőbbek abból a megannyi kliséből, amiket a háborús filmekben előszeretettel használnak. Összeszedtünk még párat!
Akik a kiképzőtáborban nem jöttek ki egymással, azokból nagyszerű bajtársak lesznek – lásd A fegyvertelen katona (2016 ) –, és aki itt a legnagyobb bajkeverő volt, abból lesz a legjobb katona.
Ha egy katona a feleségének vagy barátnőjének fotóját mutogatja a bajtársainak bevetés előtt, esetleg arról beszél, milyen vállalkozásba fog a háború után, akkor egész biztosan meghal.
A lovak golyóállók, akármekkora tűz is zúdul rájuk, semmi bajuk nem lesz, csak a lovasaik repülnek le róluk, ők is mindig vértelenül, egy darabban. Ennek persze nyilván vannak állatvédelmi, biztonsági és technikai okai, de ez néha akkor is furán veszi ki magát. A legjobb példa erre a Hadak útján (2011) és az angol lovasság rohama Steven Spielbergtől, pedig ha valaki, hát ő tud hiteles háborús filmet csinálni.
A fegyvereket soha nem kell újratölteni. Ha mégis kifogyna, nem kell új tár hozzá, simán el lehet dobni, mert mindig van másik, ami a csata hevében a földön hever, nyilván betárazva, megtisztítva.
A közlegényeket negyvenes, kopaszodó, pocakos karakterszínészek alakítják. Persze voltak továbbszolgáló hivatásos katonák mindig, de azok ebben a korban csak eljutottak már az őrmesteri rangig. Ez főleg a hatvanas, hetvenes években készült II. világháborús amerikai filmekre volt igaz – lásd Kelly hősei (1970) -, miközben a háborúban szolgált katonák átlagéletkora 26 év volt.
A drámai szünet! Tombol a csata, robognak a fegyverek, robbannak a bombák, de amikor eltalálják a főhős bajtársát, teljes csend lesz, amíg elmondja még azt, amit akart - addig nem lő az udvarias ellenség. A legjobb példa: Ellenség a kapuknál (2001 )
Amikor a felderítők az ellenséges tábort kémlelik ki, mi is a távcsövön látjuk azt, amit ők látnak, és mivel a kamera közel hozza őket, furcsa módon a hangjukat is halljuk, rendszerint a szokásos semmitmondó német vezényszavakat. Sőt, a Haragban (2014) még azt halljuk kívülről, amit a német Tigris harckocsi parancsnoka mond a legénységének.
Főleg a régi szovjet filmekre igaz, hogy
az a hős, aki egy Molotov-koktéllal vagy gránátköteggel megsemmisíti az ellenséges tankot, mindig állva marad, hogy lássa az eredményt – fekve nem látná? -, és akkor jól lelövik.
Ez visszafelé is igaz persze: az a német, aki a páncélöklével kilő egy szövetséges harckocsit, sosem marad életben, hogy eldicsekedhessen tettével.
Egy csatában minden másodperceken múlik, és azon, ki lő előbb. Ehhez képest feltűnően gyakori az, amikor katonánk felfedez egy német géppuskafészket, dermedten nézi, ahogy az hosszú másodpercekig tüzel, potenciálisan végezve tucatnyi bajtársával, majd csak ezután lép akcióba, vagy ami még rosszabb, jelenti a felfedezését, hogy majd valaki más cselekedjen. Ez történik Az elit alakulatban is a német ütegek megtámadásakor, amikor Buck Compton némi szemlélődés után hosszan elmutogatja két bajtársának, hogyan dobják el a kézigránátjukat - pedig a sorozat rendszerint tűpontos.
Ha egy bombázó van a filmben, akkor az egyik motorját garantáltan kilövik, ahogy a legénységből is garantáltan megsebesül valaki, de még mindig jobban járnak, mint a mellettük repülő gép, ami telitalálatot kap. Egy ejtőernyőt sem látunk kinyílni, de a szétrobbanó gép darabjai sem tesznek kárt semmiben.
Minden lövés halálos, ráadásul mindenki vér nélkül esik el, vagy úgy, hogy gyomorbajos pózban összecsuklik, vagy úgy, hogy messzire repíti a golyó ereje. Ez rendszerint a korhatár besorolás miatt történik, de sokszor a készítők lustasága is, mert így nem kell mindig kimosni a művért a drága korhű egyenruhákból.
Ha egy amerikai katona dobja el, akkor egy szimpla kézigránát akkorát szól, mint egy 2 tonnás légibomba, és kétemeletnyi tűzgömböt produkál, miközben a 110-120 mm-es lövegek és tarackok zárótüze úgy durrog a zavartalanul rohanó főhősök mellett, mint pár szilveszteri petárda, még nyomot sem hagyva a földön.
A lelkesítő beszéd. Na az kell, különben mi spannolná fel a katonákat, nem igaz? Ez kicsit olyan, mint egy kötelező elem, és nem csak a középkori csatákat bemutató filmeknél, de már a modern hadviselés korában is. Mert ugye különben hazamennének a srácok, és például az 56-os felkelés sem tört volna ki, ha Dobó Kata nem agitál a Szabadság, Szerelemben (2006).
Minden német katona náci, és mint ilyen, arctalan gazember – vagy nagyon ostoba fajankó. Ez persze az idők során olyan nagy ordas klisévé nőtte ki magát, hogy muszáj volt előjönni egy újítással, ami maga is klisé lett. Ez a jó német, aki nem attól jó, hogy valami tényleg jót tesz, csak úgy viselkedik, mint egy átlagos hivatásos katona, akikből nyilván több tízezer volt a Wermachtban is. Ilyen például a 2013-as orosz Sztálingrádban Kahn százados (Thomas Kretschmann), aki jó katona és teszi a dolgát, miközben lenézi ostoba feletteseit, sőt, még egy orosz nőbe is beleszeret, de ez is csak arra jó, hogy a többi német még inkább fanatikus nácinak tűnjön.
Az ellenséges orvlövész mindig látványosan kizuhan, félig vagy egészen az ablakokon, ha eltalálják - különben honnan tudnánk, hogy hőseink elkapták?
Más kérdés, hogy a profi mesterlövészek még a puskájuk csövét sem dugják ki a fedezékből, mert az elárulná a helyzetüket, az pedig fizikailag is lehetelten, hogy egy szemből kapott lövésre előrezuhannak - pedig ez történik A piszkos tizenkettőben (1967) és A bombák földjénben ) is, pedig az utóbbi filmnek ez az egyik legizgalmasabb jelenete.
A keserű győzelem!
Nyertek a jók, mindenki ünnepel, boldogok, széles mosoly az arcukon, de egy, eddig halottnak hitt náci még felemelkedik a hullahegy aljáról, és egy utolsó, de tényleg utolsó lövéssel végez a legszimpatikusabb karakterrel, aki csodálkozó tekintettel rogy össze. A legjobb példa: a már emlegetett A piszkos tizenkettő (1967), ahol ezt a klisét háromszor(!!!) is bevetik.
