A királynőt megvendégelni nem kell félnetek – Kritika a Downton Abbey-ről

  • Vajda Judit

Csodálatos műalkotás, ami utat talált a tévéképernyőről a mozivászonra vagy szemérmetlen fan service? A Downton Abbey című kosztümös brit sorozat filmverziója egyszerre mindkettő.

A 2010-től hat évadon át futott Downton Abbey hatalmas siker volt, s habár nagyon brit témát dolgoz fel, és hamisítatlan brit közegben játszódik, nem csak az ország lakóinak, illetve a kosztümös drámák szerelmeseinek adhat sokat (bár kétségtelen, hogy a brexittel küszködő angolok mostanában kaphatnak tőle némi érzelmi pluszt). Ha jobban megnézzük, az Oscar-díjas Julian Fellowes forgatókönyvíró-ötletgazda szabályos szappanoperát alkotott, rengeteg melodrámai fordulattal és állandó egyensúlyozással a szomorú és a vidám történések között – de mindez olyan elképesztően magas színvonalon van megvalósítva, a forgatókönyvet, a színészi játékot, a rendezést és a sorozat minden elemét tekintve, hogy a downtoni kastélyt lakó Crawley család és szolgáik hadának története epizódról epizódra a legcsodálatosabb moziélményt képes nyújtani.

A Downton Abbey duplán is biztonságot ad a nézője számára, mivel a korszak, amit felidéz (a XX. század eleje), illetve a megjelenített társadalmi rendszer (amikor mindenki számára világos volt, hogy hol a helye, mi a dolga és mit akar az élettől) eleve biztosít egy eszképista elvonulást, egy menekülő útvonalat a mából, a mindennapok gondjai elől – és ehhez jön persze a sorozatnézés formájának biztonsága, azaz a bizonyosság, hogy hétről hétre, részről részre rendszeresen visszatérhetünk kedvenceinkhez. A Downton Abbey ráadásul mindezt úgy képes nyújtani, hogy közben nem kelti langyos lábvíz érzetét, hiszen ma is aktuális témákat dolgoz fel a feminista törekvésektől kezdve a társadalmi igazságtalanságokon át a melegek elfogadásáig, hihetetlenül haladó, progresszív módon.

A nézők pedig olyannyira el voltak ragadtatva a dologtól, hogy a sorozat masszív siker lett: nemcsak nézettségi rekordokat döntögetett, és ez lett a legsikeresebb kosztümös széria a híres-nevezetes Büszkeség és balítélet óta, de az alkotók a nagy sikerre való tekintettel megduplázták az évadok számát is (hiszen a Downton Abbey-t eredetileg csak három évadosra tervezték). Sőt: a mozifilmes folytatást is kvázi a rajongók követelték ki – addig-addig mondogatták, hogy jön a filmverzió, hogy az alkotók újra összeálltak, Julian Fellowes pedig megpróbálta ezúttal egyetlen kétórás filmbe sűríteni egy egész évad történéseit.

Sorozat korában a Downton Abbey hátterét mindig valamilyen fontos történelmi esemény adta: az első évad a Titanic elsüllyedésével indul és az I. világháború kitörésével zárul, a második évad a somme-i csatától a spanyolnáthajárványig tart, és így tovább. Ezek a történések hol jobban, hol kevésbé kerülnek előtérbe, a filmben viszont ez az ominózus esemény, azaz V. György királynak és Mária királynénak a downtoni kastélyban tett látogatása lesz a legfőbb szervezőelem. És ha a dolog elsőre elrugaszkodott ötletnek is tűnik, jobb ha tudjuk, hogy ha az eset nem is történt meg – lévén Lord Grantham és köre egy fiktív nemesi család –, de megtörténhetett volna, hiszen az angol király és felesége az adott időben (1927-ben) gyakran utazgatott Yorkshire-ba, mivel lányuk, Mária hercegnő a Downtonhoz közeli Goldsborough Hallban élt, így akár meg is szállhattak egy éjszakára Crawley-éknál.

Forrás: UIP-Duna Film

 

Aki követte a sorozatot, az ennyiből, hogy a film 1927-ben játszódik, már tudhatja, hogy a Downton Abbey mozifilm nem egyszerűen a széria filmverziója, amely mondjuk egyetlen elszigetelt eseményt örökít meg (mint a karácsonyi különkiadások), hanem szabályos folytatás, ami egyértelműen merész húzás volt az alkotók részéről. Ezzel ugyanis szinte teljesen kizárták a kívülállókat, azaz azokat a nézőket, akik nem rajongói a sorozatnak (a forgatókönyv természetesen úgy van megírva, hogy bárki számára követhetők a fejlemények, csak aki nem ismeri az előzményeket, a figurák előtörténetét, érzelmileg teljes mértékben kimarad). Míg egy előzményfilm leforgatásával a széria szerelmesei mellé további célközönséget is becsábíthattak volna a mozikba, Fellowes-ék inkább lemondtak a plusz bevételről, hogy megjutalmazzák a rajongók hűségét. Üdítő újdonság ez egyrészt a profitmaximalizálásra hajtó franchise-ok korában, másrészt magában hordozza a fan service-nek nemhogy a lehetőségét, de szinte a szükségszerűségét.

A Downton Abbey mozifilm – ahogy az fentebb is szerepelt – eleve rajongói nyomásra született, így nem túl meglepő, hogy az alkotók elsősorban őket akarták kielégíteni. A filmben nagyon szépen lekerekítve vezetik végig mindegyik, még életben lévő karakternek a sorsát. Ahogy azt a sorozatban is megszokhattuk, van, akivel kegyes a sors, van, akivel sokkal kevésbé, de nem hagynak minket kétségek között azt illetően, kivel mi fog történni. Ezenkívül megkapjuk annak a nosztalgiáját is, hogy az alkotók több szempontból is az első évadhoz nyúltak vissza: a cselekményben ugyanis ugyanúgy előkerül egy lopási ügy, egy örökösödési vita és egy házon belüli állás betöltése körüli mizéria, ahogy az az első szezonban történt. Sőt: az eseményeket is ugyanúgy egy fontos távirat/levél indítja be, mint a legelső epizódban.

Megvan továbbá minden, amiért a sorozatot olyan igen nagyon lehetett szeretni: előkerülnek most is azok a fontos társadalmi témák (feminizmus, homoszexualitás stb.), amit minden didaxis nélkül, egy-egy figura sorsán keresztül, átélhetően ábrázolnak. Megkapjuk még ráadásként azokat a szívbe markoló pillanatokat is, amelyek a széria cselekménye közben olyan sok örömet szereztek: amikor egy-egy karakter ha nem is megy keresztül szabályos jellemfejlődésen, de váratlanul megmutatja jellemének egy ismeretlen, másik oldalát, és felülemelkedik saját magán. A nagy egészet tekintve pedig a Downton Abbey mozifilm tökéletes társadalmi parabolaként is működik: nagyon szépen mutatja be, ahogy ez az egész merev, megcsontosodott társadalmi rendszer (amelyben a nőknek semmi szavuk nem volt, amíg nem mentek férjhez, és utána sem túl sok, állást vállalni pedig szégyellnivaló, kínos dolognak számított) szép lassan fellazul.

Ez a tökéletes, szemérmetlen fan service azonban szerencsére egyáltalán nem mond ellent annak, hogy egy kifogástalanul megírt és csodálatos színészi játékkal megtámogatott értékes műalkotás szülessen. A nagyobb költségvetés, a mozifilmes büdzsé ráadásul lehetőséget adott arra is, hogy többször mozduljunk ki a downtoni kastély falai közül, sőt még egy-egy látványos tömeg- és akciójelenet is került a filmbe. Az „érdemes volt-e a Downton Abbey-t a tévéképernyőről a nagyvászonra vinni?” kérdésre tehát egyértelmű igen a válasz. Sőt: mivel a sorozat kiinduló pontja a Gosford Park című nagyjátékfilm, Julian Fellowes Oscar-díjjal jutalmazott munkája volt, mondhatjuk, hogy a dolog szépen körbeért. Rajongóként tehát most már csak azért kell drukkolnunk, hogy vagy folytatódjon a sorozat, vagy pedig készüljenek további nagyjátékfilmek. Kívülállóként meg a legjobb, amit tehetünk, hogy nagyon gyorsan megnézzük a hat évadot – és utána a filmet is!


Ítélet: 9/10
Kiknek ajánljuk? Csak rajongóknak!

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu