A láthatatlanok - Nem vígjáték, de a humor viszi el

  • Vízer Balázs

Egy nappali hajléktalanmenedék lakói és dolgozói az első Távmoziban érkező film hősei, a kihívás pedig a következő: hogyan válhatnak (újra) vonzóvá a munkaerőpiacon?

Szomorú úgy nézni egy filmet, hogy egyrészt nem tudunk moziba menni, ezért kénytelenek vagyunk a premierkor a forgalmazó által indított távmozival élni – persze mondhatjuk, hogy ez nem is olyan szomorú, mert mégiscsak megnézzük a filmet -, és szomorú, mert tudjuk, hogy az itt szereplőknek azóta sokkal, de sokkal rosszabb a sora. Mondjuk a történetünkben sem ők az élet királyai – pontosabban királynői.

Ugyanis egy nők számára fenntartott nappali hajléktalanszálló lakóiról és az azt „üzemeltető” szociális munkásokról van szó valahol Párizs külvárosában. A szállóba érkezők itt kicsit megpihenhetnek, ehetnek, tisztálkodhatnak, olvashatnak, feltölthetik a telefonjukat, esetleg némi információhoz jutnak, estére azonban nem maradhatnak. Ez nem sok segítség, az itt dolgozókat folyamatosan frusztrálja, hogy többre nem képesek, miközben a feletteseik a felmutatható eredmények hiányára hivatkozva igyekeznek ellehetetlenítik őket, mondván, nem segítik elő védenceik reintegrációját. Értsd, közülük szinte senki nem talált munkát, így nem bérelhet saját lakást, nem tért vissza a társadalomba. A négy itt dolgozó hölgy ezért úgy dönt, változtat a helyzeten, és azon túl, hogy a szabályokat áthágva éjszakai menedéket nyújtanak, nekilátnak, hogy a munkaerőpiacon eladhatóvá tegyék a lányokat és asszonyokat. Ami nem kevés munka.

Merthogy volt, aki csak egy napot dolgozott, és van, aki minden állásinterjún kényszeresen elmondja, hogy amit tud, azt a börtönben tanulta, ami még a kisebbik rossz, de azonnal hozzáteszi azt is, hogy azért volt börtönben, mert megölte a férjét. Szóval nehéz munka vár hősnőinkre, mert nem elég egy sor szépítéssel és lódítással felturbózni az önéletrajzokat, tényleg fel kell készíteni az önbizalomhiányos, nehezen kommunikáló és sokszor nagyon eltérő kulturális háttérrel rendelkező, nincstelen, gyakran több traumán is átesett nőket. Ami sokszor megható, néha vicces, néha pedig nem feltétlenül életszerű folyamat, hiszen esetenként nehéz elhinni, hogy valóban lehet eredménye a dolognak. A láthatatlanok nyilván sok mindent megszépít: itt csak egy problémás lány van, az is inkább a függetlensége és passzivitása miatt, a menhely pedig mintha légüres térben lenne, a hajléktalan nőknek szinte nincs is kapcsolatuk a külvilággal. Persze érthető, hogy Louis-Julien Petit  rendező egyrészt egy viszonylag egyszerű történetre akart koncentrálni, és nem akart egy végtelenül sötét képet festeni egy olyan helyzetről, aminek alapjáraton is megvan a maga számos árnyoldala. És egy kis humor el tud vinni egy ilyen filmet is.

És jó dolog, hogy készülnek ilyen filmek, és jó dolog, hogy a francia filmgyártásnak, amelyből nekünk rendszerint a silány, jobb esetben közepes vígjátékok jutnak, van egy ilyen, szociálisan érzékeny oldala is. Merthogy nemrég vetítették nálunk is a Vincent Cassel főszereplésével készült Különleges életeket, ami bizonyos értelemben ugyanezen történet férfiverziója, és akad még több hasonló alkotás is. A láthatatlanok azért is nagyon szerethető munka, mert a profi színészek - Audrey Lamy, Corinne Masiero vagy Noémie Lvovsky - oldalán a hajléktalanok alakítják benne önmagukat, nyilván a saját történetüket mesélve el. Ami jelen esetben nyilván nem csak egyszeri munkát jelentett nekik, hanem terápiás jellege is lehetett, és az is sokat mondó, hogy a film hazájában a tavalyi év meglepetés sikere lett, több mint másfél millióan látták. És ilyenkor jut eszébe az embernek, hogy most mi lehet velük, amikor nyilván még alapszintű ellátásban sem részesülhetnek, amikor még az a kevés esélyük sincs meg arra, hogy munkát és saját megélhetést találjanak…

Értékelés: 7/10

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu