A legjobb filmek, amiket soha az életben nem akarunk újra látni

De tényleg. Soha, de soha, de soha, de soha. Pedig piszok jó mindegyik.

Rekviem egy álomért

Rose Matafeo színésznő a napokban Twitteren tette fel a kérdést követőinek, hogy mi volt a legjobb film, amit soha többé, vagy legalábbis jó ideig nem akarnak látni? A válaszok alapján Darren Aronofsky 2000-es kult-klasszikusa, a Rekviem egy álomért viselte meg a legjobban az embereket. Kétségtelen, hogy Jared Leto, Jennifer Connelly és Ellen Burstyn karaktereinek pokolra szállása nem holmi könnyed mulatság, borzalmas történetek a függőségről és arról, hogy a drogok lassacskán eltorzítják, majd megölik a lelket és testet egyaránt. Aronofsky mindezt megfejeli egy olyan vizualitással, aminek olyan a hatása, mintha valaki ott állna a néző mögött, és időnként megragadná a hajánál fogva, hogy beleverje a fejét az asztalba.

 

Passió

Mel Gibson vonzódik az erőszakhoz. Ha pusztán a filmjeit nézzük, akkor is feltűnő, hogy a karaktereit rendre megkínozzák, saját rendezései (az első Az arc nélküli embert leszámítva) pedig tocsognak a vértől: ömlenek a belek, repkednek a végtagok és szakad a hús. A Passió különleges darab rendezői életművében, mert egyrészt tekinthetjük egy már-már szakrális műnek, ami Krisztus szenvedéstörténetére koncentrálva mutatja be, hogy mennyit kellett értünk, a bűneinkért szenvedni, másrészt nézhetjük úgyis, mint erőszakpornót, ami lepipálja még a Fűrész-sorozat legdurvább epizódjait is. Hiszen mit látunk? Egy szerencsétlen fickót két órán keresztül kínoznak, méghozzá olyan kegyetlen módon, ami megviseli a legedzettebb nézőt is. Gibson filmje jó, ez nem vitás, de legalább két jelenet van benne, ami örökre beleég az agyunkba: a korbácsolás, és az, amikor Jézust felszögelik a keresztfára, majd megfordítják azt, hogy a földbe állítsák.

 

Táncos a sötétben

Lars von Trier gonosz ember, és ha kronologikusan nézzük filmjeit, mintha egy zseniális elme megőrülésének krónikáját szemlélnénk. A Táncos a sötétben az egykori Dogma-mozgalomban gyökeredzik, bár nyilván ez is megszegi a szabályait, és aljas módon kicsinálja az ember lelkét. Persze, ha elmúlik a finálé hatása, beláthatjuk, hogy manipulatív, a maga módján talán még olcsó is, de kétségtelenül működik. 

 

Antikrisztus

Trier már az első percekben beledöngöli nézőjét a földbe, hogy aztán még mélyebbre rugdossa, kalapálja. A film szürreálisan erőszakos, és olyan tabukat dönt le, amiket még a legvérszomjasabb horrorrendezők sem mernek megmutatni. Nem, nem, soha többé nemiszerv csonkítás.

 

Meghallgatás

Takashi Miike ontja magából a filmeket, és iszonyatosan beteg módon vonzódik a hosszú tűkhöz. Ha filmjeiben előkerül egy, egészen biztosan, hogy beleszúrják valakibe, méghozzá vagy a szemükbe, vagy a körmük alá, aztán ott is marad, hogy szenvedjen a szerencsétlen. Ennyi talán elég is, miért készíti ki ez az egyébként zseniális dráma(?) a nézőt – a filmvégi kegyetlenség pszichésen is  megvisel. Pedig milyen bitang jó film!

 

Salo, avagy Szodoma 120 napja

Ez az a film, aminél csak a South Park elejéről lehet idézni, nevezetesen, hogy megtekintése semmilyen korosztálynak sem ajánlott. De Sade márki hírhedt művének szabad adaptációja a fasizmus kegyetlenségét hívatott ábrázolni, pontosabban azt, hogy mennyire eszköznek, mi több, pusztán húsnak használják az embert, és hogy egyáltalán: mennyire lehet megalázni valakit. A választ valószínűleg senki nem akarja tudni, de aki látta Pasolini filmjét, annak örökre beleégett az agyába a szarevés, de minimum a finálé kínzásorgiája. De talán mégsem ezek a legiszonytatóbb részei a filmnek, hanem az a kéjben tocsogó, undorító gonoszság, amit a négy főszereplő képvisel. 

 

A nagy zabálás

Marco Ferreri klasszikusában négy férfi halálra zabálja magát, mellette alámerülnek a legállatiasabb szexualitásban is. Sokkoló film az ember lealjasodásáról, és noha annyira talán mégsem készíti ki a nézőt, mint a Saló, de csakis azért, mert az már tényleg a végletekig, sőt, azon is túl megy, de ez sem kíméli az embert. 

Las Vegas, végállomás

Egy félrecsúszott életű, szerencsétlen sorsú kurva és egy végstádiumban lévő, kiégett alkoholista utolsó, kétségbeesett románca, aminek már eleve csak rossz vége lehet. Ez már önmagában nem valami kellemes néznivaló, és már a film elejétől rettegünk és reménykedünk, hogy talán, még ha a maga módján is, de legalább egy kis nyomorult happy enddel zárul a történet. Nem. Cage karaktere rohan a végzete felé, és egy nagyon felkavaró jelenetben hal meg.

 

Oldboy

Már a film kezdete is végtelenül nyomasztó: a teljesen átlagos, hétköznapi fickót, Oh Dae-soo-t elrabolják az utcáról, és 15 éven keresztül egy szobában tartják bezárva. Miután a férfi megszökik (kalapács!), és szép lassacskán kiderül, mi is áll az egész mögött... A végső csavar totálisan megsemmisíti a nézőt. Aki esetleg nem látta, feltétlenül pótolja be, mert zseniális film, de utána elmondhatatlanul pocsékul fogja érezni magát. Néha megéri.

Cukorfalat

Kegyetlen és kimért, pszichológiai bosszúfilm, ami jórészt egy lakásban játszódik két szereplővel. Nehéz végignézni, de legalább egy jelenet van, amikor a nézőt, különösen a férfinézőt egyetlen pillanat alatt kiveri a víz, és a verítékét menten jéghidegnek érzi: az a bizonyos herélés...