A legjobban szeretett nőnek lenni a legnagyobb fájdalom

  • Maze

A szerelem története hatvan évet ölel át és nem sok reményt ad az örök romanktikusoknak. Viszont remek színészi játékok és csodás képek vannak benne.


Kinek ajánljuk? Az örök romantikusoknak!

A szerelem története Nicole Krauss azonos című nemzetközi bestsellerének adaptációja, Radu Mihaileanu rendezésében. A 135 perces film egy életen át tartó, korántsem vidám szerelmi történetet dolgoz fel, és úgy ugrál közben az időben, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. Mihaileanu jegyzi Krauss klasszikusának forgatókönyvét is, a rendező ügyesen oldotta meg az időbeli ugrálásokat, bár a sztori olyan összetett, hogy néha még így is nehéz követni.

A történet szerint Léo (Mark Rendall, majd Derek Jacobi) és Alma (Gemma Arterton) egy isten háta mögötti lengyel faluban élik vígan diáknapjaikat, amíg egy napon a második világháború szét nem választja őket. Alma, aki ugyan Léót szereti, de azért más fiúkat is hülyít, New Yorkba menekül a nácik elől, míg a fiúk a faluban próbálják túlélni a világháborút. Alma megígérteti Léóval, hogy ír neki egy regényt, amit fejezetenként postáz majd, és ami róla és a szerelmükről szól. A férfi meg is írja a könyvet, ami egyedül spanyol nyelven jelenik meg, de úgy, hogy igazi szerzője nem is tud róla.

Mindeközben a kétezres évek elején egy New York-i Alma nevű lány (Sophie Nélisse) saját nevének eredetét keresi, miközben anyjának próbál párt találni. Kettejük sorsának különös összefonódásán keresztül nemcsak az derül ki, hogy bizony léteznek soha véget nem erő szerelmek, hanem az is, hogy legyen az ember bármily tehetséges is, ha egy életen át csak várja a csodát fabatkát se ér az egész.

A szerelem története éppen ezért sokkal inkább egy szomorú dráma, semmint egy életvidám mese. Feltehetően Nicole Krauss (de természetesen a rendező) tehetségét dicséri, hogy az ember mégis pozitív érzésekkel jön ki a moziból, annak ellenére, hogy a végső tanulsága a filmnek az, hogy van, amikor a szerelme életeket tesz tönkre. Sokat dob rajta továbbá az operatőr, Laurent Dailland varázslatos munkája: a film kezdő jelenete egy majd öt perces, vágás nélküli képsor, ami rögtön bevonzza nézőjét.

A film mindezek ellenére az őszinteségének köszönhetően sok vidám pillanatot okoz, igaz kicsit elszaladt velük a ló a vágóasztalon, mert 135 perc még akkor is soknak tűnik, ha lenne rá bármi remény, hogy pozitív kicsengése lehet a történetnek. A színészi játéknak mindenesetre nagyon sok köszönhető, különösen Derek Jacobi és a barátját játsszó Elliott Gould viszi a hátán a történetet, de a női szerepeknek is sok adatik. És bár az írónő igen kegyetlenül elbánt a férfiakkal ebben a történetben, olyannyira, hogy pontosan nem értjük, hogyhogy nem egy nő rendezte meg ezt a filmet, de talán pont ettől billen némileg a helyére a mérleg. Az meg, hogy ki a legjobban szeretett nő a világon, valójában nem is fontos. Sőt, talán jobb is, ha ha nem vagyunk a legjobban szeretettek, pláne ha ennek ekkora ára van.

Értékelés: 7/10

Parno Graszt nagykoncert
2020. február 14., 20:00, MÜPA Parno Graszt nagykoncert

Vendég: Ferenczi György

Jegyvásárlás