A nevek dala – Amikor Tim Roth megtalálta Clive Owent

  • Vízer Balázs

Íme a film, amiben Tim Roth az elveszett Clive Owen nyomában jár, de nem az a kérdés, hogy megtalálja-e, hanem az, hogy az utóbbi miért tűnt el 30 évvel korábban. Csak ki kell várni a végét!

Óvakodom a veretes irodalmi adaptációktól, és minél veretesebbek, minél több generációt és helyszínt ölelnek fel, annál jobban tartok tőlük. A legutóbb abszolút módon igazolódott a gyanúm, az irodalmi bestseller, a kitudja, milyen listát kitudja, milyen hosszan vezető regény alapján készült Az Aranypinty színpompás, de élettelen, sznob pózgyűjtemény volt merev, ellenszenves karakterekkel, és valami ilyesmire számítottam A nevek dala esetében is.

Tévedés ne essék, nem az a baj az irodalmi adaptációkkal, hogy nem lesznek olyan jók, mint a kiindulópontként szolgáló könyv, mert ezen rég túl vagyunk, mert ugyebár nem csak az iskolai kötelező olvasmányokból készülnek filmek. Nem olvastam regényként sem Az Aranypintyet, de még A szürke ötven árnyalatát sem, és nem olvastam A nevek dala „eredetijét”, Norman Lebrecht művét sem, tehát nincs összehasonlítású alapom. A baj a feldolgozásokkal rendszerint az, hogy iszonyú nehéz egy terjengős, több szálon futó regény cselekményét és mondanivalóját belepréselni egy másfél-két órás filmbe, és még nehezebb a regények hangsúlyosan irodalmi hőseit életre kelteni – és a két probléma szorosan összefügg, hiszen ezek a hősök vesznek el teljesen egy kényszerű módon összesűrített, megvágott és sokszor igazi dimenziók nélküli adaptációban. A hosszúra fogott bevezető után lássuk, hogy oldotta meg a feladatot François Girard (A vörös hegedű, Selyem, A kórus)!

A zenei témákhoz nyilvánvalóan vonzódó rendező hőse egy lengyel zsidó kisfiú (Luke Doyle), akit apja a II. világháború kitörése előtt Londonba visz, hogy egy jó zenetanárt találjon neki, a srác, kinek neve Dovidl, de néha az egyszerűség kedvéért David, hegedűvirtuóz. És gyorsan pontosítok: a film hőse az az angol kisfiú (Misha Handley), akinek a családja befogadja a lengyel gyereket, és aki először féltékenyen figyeli annak tehetségét, kivételezett helyzetét, majd a legjobb barátja lesz. Ő lesz a támasza, amikor a különben rendkívül magabiztos, sőt, gyakran tenyérbemászó fiú előtt egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy Lengyelországban maradt családja elpusztult a háború alatt. És akkor is, azután is a legjobb barátja marad, amikor a már fiatal felnőtt David pont az első fontos koncertje előtt tűnik el nyomtalanul, majd amikor több mint harminc év múlva egy apró nyomra bukkan, minden energiáját felesége feltűnő ellenkezése ellenére is gyerekkori barátja keresésébe fekteti – és a keresés országokon, sőt, földrészeken át folytatódik.

És ez a keresés messze nem érdektelen, nem válik irodalmi pózok gyűjteményévé, nem írja át az irodalmi nyelvezet a beszélt, valós nyelvet – a hosszú éveket viszont kevéssé sikerült belesűríteni a játékidőbe. Nem mondom, hogy a sokszor kapkodó Girardnak könnyű dolga volt – a két főszereplőt például három-három, egyébként nagyjából egyformán jó színész alakítja, hogy kiteljesedjen az ív, de mire eljutunk a Tim Roth és Clive Owen párosig, kezd összeállni a kép. Igaz, Roth az elejétől velünk volt, az ő és az általa megszólítottak visszaemlékezései vitték előre a történetet, és nincs az a film, aminek ne tenne jót Tim Roth jelenléte – a fickó még most is zseniális, pedig rég volt már igazán átütő szerepe, de ez egy másik kérdés. És bár kevés játékidőt kap, és szinte alig beszél, mégis Owen lesz az a végén, akinek a jelenléte tényleg súlyt ad az eddig néha gyenge lábakon álló filmnek, és végre kiderül, honnan a cím, A nevek dala. És amikor kiderül, az egy valóban megindító pillanat, és innentől nem számít, hogy olyan sokat kellett várni rá, hogy kiderüljön, mit is jelent. Pedig sokat kellett várni.

Értékelés: 6/10

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu