A PORT.hu filmes újságíróinak legtraumatikusabb moziélményei

Biztos mindenkinek van olyan film a múltjában, ami nagy hatással volt rá – csak sajnos negatív értelemben. Valakit már gyerekként megtalál egy félelmetes jelenet, valaki felnőttként akad ki valamin egy életre. A PORT kritikusai most megosztják veletek a saját filmes traumáikat.

Azok az átkozott romantikus filmek!

Van néhány film még gyerekkoromból, amiktől nagyon féltem, de ezek apróságok: A hegy gyomrában szerintem mindenkiben mély nyomot hagyott, aki akkoriban volt gyerek: Wilberforce és az űrből jött óriásféreg cimborái nem épp átlagos matinésorozatba illők. Az E.T. eleje talán már nagyobb traumát okozott, hiszen amikor éjjel erdőben vagyok (most mindegy, hogy miért és hogyan), akkor mindig félek attól, hogy mindjárt leszáll egy ufó, és jönnek a földönkívüliek.


Ha trauma alatt azt értem, hogy melyik film roncsolt a legnagyobbat a lelkemen, akkor a Macskafogó 2-t emelném ki. Persze hülye voltam, hogy tulajdonképpen vártam, számítani lehetett rá, hogy nyomába sem ér a klasszikusnak, de amit végül láttam, az maga volt a gyalázat. Én kérek elnézést, hogy moziban néztem meg. Mindenesetre tajtékzottam hazafelé menet, de úgy istenigazából. Valószínűleg kicsit még félelmetes jelenség is lehettem.

A szerelem hullámhosszán. A kép illusztráció! Forrás: InterCom


Végül pedig, ha azt értem traumán, hogy jól elcseszett, akkor a világ összes romantikus filmjére mutatok. Amik általában happy enddel végződnek, pedig az elején a szereplők még csak nem is kedvelik egymást, majd a végén fejvesztve rohannak a reptérre/vasútállomásra/akárhová, hogy szerelmet valljanak a másiknak, és egy jó csókjelenettel érjen véget a film. Én kis szerencsétlen ifjú azt hittem, hogy ezeknek legalább csak icipici, mütyüri, aprócska közük van a valósághoz. Aztán kiderült, hogy nincs. Semmi. Köszönőviszonyban sincsenek az élettel. És még happy end sincs. (Lakatos István)

 

E.T. – A földönkívüli

Amikor legutóbbi közös cikkünkben, a Filmek, amiket bármikor újranéznénk címűben Lakatos István kollégám az E.T.-t írta saját kedvenceként, eszembe jutott, hogy engem egészen másféle érzelmek fűznek ehhez a klasszikushoz. 4 éves voltam, amikor bemutatták a magyar mozik (még arra is emlékszem, hogy engem a budapesti Átrium, akkori nevén Május 1. moziba vittek el rá), és egy távoli rokon/családi barát (inkább nem pontosítanám, nehogy rosszul érezze magát emiatt) felvetette, hogy nézzük meg (nagy)családilag. Mivel azért sejthették, hogy nem pont egy négyévesnek való, nekem azzal csináltak kedvet hozzá, hogy

„elmegyünk megnézni egy nyuszikás filmet”.

Akkoriban nagy kedvencem volt a No, megállj csak!, ezért kapásból azt hittem, hogy azt látom majd. Mikor a helyszínen szembesültem tragikus tévedésemmel (átverésemmel), E.T. megjelenése után azonnal ki kellett vinniük a teremből, mert zokogni kezdtem, annyira féltem tőle (emlékszem, főleg a hosszú ujjaitól iszonyodtam). Ez a kellemetlen élmény pedig akkora traumát okozott, hogy szégyen, de teljes egészében azóta sem láttam az E.T. – A földönkívülit… (Vajda Judit)


A United 93-as

Már pár éve filmes újságíró voltam, amikor találkoztam ezzel a filmmel, az az óta sajnos bezárt budapesti Kossuth moziban, egy sajtóvetítés keretében. Paul Greengrass megrázó erejű alkotása a 2001. szeptember 11-én eltérített negyedik repülőgépről szól, a címbeli U-93-asról, és valós időben mutatja be a levegőben tartózkodó áldozatok, azaz az utasok és a gép személyzete torokszorító drámáját. És valami olyan megfogalmazhatatlanul élethűen (legalábbis számomra), hogy alig bírtam ki, hogy vége legyen a filmnek, máris rohantam a mozi mosdójába, ahol

egyszerre küszködtem a sírással és a hányingerrel. Egész testemben remegtem, alig tudtam abbahagyni; attól féltem, elájulok.

Annyira átéltem a vásznon látott emberek tragédiáját, mintha csak velem történt volna (gondolom, épp ez volt az alkotók célja). Igazából még most is könny szökik a szemembe, ahogy felidézem. Emiatt azonban hiába tartom a filmet csodálatos alkotásnak, ha fizetnének, sem nézném újra soha, annyira megviselt. (Vajda Judit)


Stan és Pan is lehet ijesztő

Első filmes traumámat nagyon korán szenvedtem el, utólag elég meglepő módon. Egy Stan és Pan filmet néztem, a The Laurel-Hardy Murder Case-t (1930) – biztos volt magyar címe, de nem találtam – egyedül otthon a tévében, nyilván a szüleim nem feltételezték, hogy abban bármi ijesztő lehetett. Csakhogy a film arról szólt, hogy egy titokzatos gyilkos egy kastélyban sorra öli meg azokat, akik egy nagy örökségre jelentkeztek. A pasas valamiért női ruhában volt, amitől még ijesztőbb volt nekem, és egy nagy tükör mögötti titkos ajtón át közlekedett.

Nekünk is volt egy nagy előszobatükrünk, hát attól én hetekig baromira féltem,

apámat is megkértem, nézze meg, mi van mögötte, de nem nyugtatott meg, hogy akkor és ott semmi sem volt. Szintén megszenvedtem, már jóval később Az utolsó asszony (1976) című Marco Ferreri-filmet, amiben Gérard Depardieu a bébiszitterrel kavar, de annyira zavaros a kapcsolatuk, hogy a szerelmüket bizonyítandó SPOILER! a film végén egy elektromos késsel egyszerűen levágja a nemi szervét. Ez akkor hihetetlenül sokkoló volt nekem, ráadásul akkoriban nekünk is volt olyan elektromos késünk, amivel Depardieu eleinte csak szalámit szeletelt. (Vízer Balázs)

Forrás: MGM


Visszafordíthatatlan

Megint más okból volt kemény élmény – nyilván nem csak nekem – a Gaspar Noé rendezte francia Visszafordíthatatlan (2002), ami két jelenettel is teljesen hazavágott. Ez most SPOILER!, ha valaki nem látta a filmet. Az egyikben egy koszos aluljáróban egy pasas brutálisan megerőszakolja Monica Belluccit, a másikban a nő bosszúra éhes pasija (Vincent Cassel) egy diszkóban egy poroltóval szó szerint péppé zúzza egy férfi fejét. Ez önmagában is sokkoló, de attól volt igazán kemény nézni, hogy egy ártatlant öl meg, az igazi tettes röhögve nézi végig az egészet. Nincs igazi bosszú, nincs feloldozás, nincs megoldás, és ugyebár a néző nem ehhez van szokva, hanem ahhoz, hogy a rossz elnyeri méltó büntetését. Hát itt nem ez történik. (Vízer Balázs)

Forrás: Másképp Alapítvány


Rémálom az Elm utcában

Frappáns lenne azzal nyitni, hogy rémálmaim lettek a Rémálom az Elm utcábantól, még ha  ez így szó szerint nem is igaz. Tény viszont, hogy mély nyomokat hagyott bennem az a jelenet, SPOILER! amikor a fiatal Johnny Deppet elnyeli az ágy, és aztán a vére gejzírként festi vörösre a plafont. Nem is a vér látványa volt ijesztő számomra, hanem a halálnem bizarrsága, az, hogy egy ágy képes csak úgy beszippantani egy embert – azt, hogy Freddy karja húzza a mélybe Deppet, valamiért nem láttam. Még az is felmerült bennem (hétéves voltam ekkor), hogy a szerencsétlen fiú azért kapta ezt a büntetést, mert az anyukája intelmei ellenére egyszerre tévézett és rádiózott, szóval lehet, hogy nekem se kéne halmozni az élvezeteket.

Forrás: VICO


Magát a filmet viszont nem láttam, csak ezt az egy jelenetet. Az történt ugyanis, hogy rányitottam az ajtót az unokatestvéremékre és a barátaikra, amikor éppen ezt nézték VHS-en, aztán gyorsan ki is tessékeltek. Vagyis semmilyen kontextust nem kaptam, amitől még ijesztőbbnek tűnt a filmrészlet. Sőt, azt sem tudtam meg, hogy mi a film címe, és már csak felnőttként derült ki, amikor elmeséltem valakinek a jelenetet, hogy nem egy Zs-kategóriás horrorról, hanem egy klasszikusról van szó, amit annak ellenére sikerült kihagynom, hogy akkor már kritikusként dolgoztam. A maga módján ez a felismerés is traumatikus volt. (Baski Sándor)

Johnny háborúba megy

Komolyabban később már csak egy film viselt meg. Véletlenül kaptam el a tévében az Oscar-díjas Dalton Trumbo (Római vakáció, Spartacus) egyetlen rendezését, amelyben saját, megtörtént események által inspirált regényét adaptálta. A Johnny háborúba megy főhőse egy amerikai katona, aki az I. világháborúban olyan súlyosan megsebesül, hogy elveszti az összes végtagját és az érzékszerveit, vagyis vakon, némán és süketen vegetál egy sötét kórházi szobában. Az orvosok abban sem lehetnek biztosak, hogy tudatánál van, a néző viszont hallhatja a saját teste rabságában szenvedő szerencsétlen férfi gondolatait. A filmeket azért (is) szeretjük, mert empátiát generálnak, és Trumbo is eléri, hogy azonosuljunk a karakterrel, de ez egy olyan élmény, amit soha többé nem akarok átélni. (Baski Sándor)

Forrás: World Entertainment

 

Mesék a kriptából

Bár nem mozis élmény, mindenképpen idekívánkozik ez a történet is. Annak idején (az MTVA-archívum szerint 1994 novemberében) az HBO vetítette szinkronosan a Mesék a kriptábólt. Emlékszem, már a '90-es években is nagyon szerettük ezt a csatornát, mert sosem adtak reklámot – kizárólag csak a saját műsoraikat promotálták két film között. Így eshetett meg, hogy 12 éves fejjel elcsíptem egy rövidke kedvcsinálót a Kriptaőr főszereplésével arról, hogy aznap este levetítik a híres rémes franchise aktuális részét. Máig emlékszem, mennyire megdelejezve bámultam a visító hangon beszélő, rút csontvázpofát, aki egyszerre volt nagyon muris és igen félelmetes. A nyolcórás lefekvés után a takaró alatt be is állítottam a vekkerórát késő este tízre, hogy majd suttyomban átlopózom a panellakás kisszobájából a nagyszobába.


A mestertervem az volt, hogy a fotel mellé kuporodva bedugom az Orion tévénkbe a négyelemes walkmanem fülhallgatóját, így kedvemre borzonghatok majd anélkül, hogy a szüleim felébrednének a tévéből jövő halálsikolyokra. Csakhogy elég hamar elaludtam, és már a Mesék a kriptából promóciós szpotjától rémálmaim támadtak (vihogva üldözött a Kriptaőr!), úgyhogy hiába ébredtem fel a vekkeróra hangjára, nem mertem átmenni a nagyszobába. Inkább egész éjjel a takaró alatt rettegtem a fejemben elképzelt rút csontvázpofától. Sajnos azóta sem láttam egyetlen Mesék a kriptából-epizódot sem, pedig filmes újságíróként tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy horrorrajongó berkekben mennyire kultikus műnek számít. (Szűcs Gyula)

Baljós árnyak

Már eleve az hatalmas trauma volt számomra 1999 őszén, hogy a várva várt Star Wars Episode I. meg se közelítette színvonalban a VHS-kazettákon rongyosra nézett régi trilógiát. Én a süvölvény Han Solo meg a morgós Csubakka zsiványságait vártam (a '90-es években ugyanis nagyot mentek a legálisan és illegálisan kiadott Han Solo-regények), fikarcnyit sem érdekelt, hogy egy komisz, szőke kisfiú mit rodeózgat egy sivatagi porfészekben. Emlékszem,

iszonyúan mérges lettem a midikloriánok miatt, meg hogy a harci robotok szemlencséje nem tud semmit se felnagyítani, ezért távcsövet kell használniuk. Jar Jar halálra idegesített,

amiatt az ostoba dramaturgiai húzás miatt pedig még egy kukát is felborítottam a sétányon dühömben, hogy miért ugyanazon a bolygón nőtt fel a kis Anakin, ahová később Luke-ot rejtegetik előle... Mégsem emiatt tartom vacak filmnek a Baljós árnyakat, hanem mert a filmvégi naboo-i parádéhoz egy igen kellemetlen, mondhatni szar emlékem kötődik!

Történt ugyanis, hogy '99 őszén volt az egyik évfolyamtársam 18. születésnapja, amit „felnőttesen” egy biliárdozással egybekötött kocsmatúrával kívánt megünnepelni. Sajnos a buli estéjén elég csúnya gyomorrontás és hasmars gyötört, de nem akartam bunkó módon otthon maradni, elvégre egyszer 18 éves az ember. Engem suhancként is fejbe kólintott két sör plusz egy tömény (ez azóta sem változott), a szülinapos cimborám viszont annyira kokira itta magát, hogy kizavarták a csehóból, amit amúgy nem is bánt annyira, mert így legalább leheveredhetett aludni a közeli parkban. Rám viszont irgalmatlan hasmenés tört, de még kótyagos fejjel is volt annyi lelkierőm, hogy ne a gatyámba vagy a pázsitra rondítsak oda, ezért elkezdtem a házak közt botorkálni (Szolnokon járunk), lázasan kutatva az emlékezetemben, hová tudnék ilyen spicces állapotban feltűnésmentesen bemenni elvégezni a nagydolgomat úgy, hogy a vécé nincs telehányva, zárható, és még papír is van...


Mivel a kocsmák nem jöhettek szóba, az egyetlen logikus választás az egykori Vörös Csillag mozi maradt (ami persze akkor már Nemzeti volt, csak senki sem hívta így). Szépen ki is béleltem egy csinos papírfészekkel az egyik porcelánkagylót, hogy ne csapjon majd vissza a víz a protontorpedóim miatt, de sokáig nem szarakodhattam, mert már úgy éreztem, hogy a beleimben épp szétrobban a Halálcsillag. A procedúra alatt egyébként épp zajlott a Baljós árnyak fináléja, ami egészen a klotyóig kihallatszott a vetítőteremből... A végén pedig több mint egy óra múlva tudtam csak visszamenni a parkban kornyadozó haveromhoz, mert a Baljós árnyak stáblistája alatt kitóduló tömeg összes férfi tagja egyszerre ostromolta meg a vécét, én pedig nem mertem kimenni, nehogy lebukjak valamelyik Star Wars-rajongó ismerősöm előtt, hogy én büdösítettem be a klotyót. Úgyhogy nekem sajnos azóta is minden hasmenésnél John Williams taktusai dobolnak a fejemben, illetve sürgős vécézhetnékem támad, ha újranézem az I. epizódot. (Szűcs Gyula)

 

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu