A PORT.hu kritikusainak kedvenc horrorfilmjei halloween alkalmából

A boszorkányok, szörnyek és kísértetek ünnepére a Port mozi rovatának öt szerzője összegyűjtötte, mely horrorfilmek voltak rájuk a legnagyobb hatással életük során, és melyek azok, amiken a leginkább szeretnek borzongani.

Szexizmus vagy sem, sokan meglepődnek, amikor kiderül, hogy a thriller után/mellett a horror a kedvenc műfajom. Elsősorban azonban azokat a horrorfilmeket szeretem, amelyekben

a hentelés és az ijesztgetés mellett (helyett) valamilyen másodlagos jelentés, urambocsá társadalmi mondanivaló is megjelenik.

Ahogy a legnagyobb horrorklasszikusok Az élőhalottak éjszakájától kezdve A texasi láncfűrészes mészárláson át A cápáig is mindig hordoznak üzenetet, úgy szerencsére a XXI. században is felbukkan egy-egy jelentéses alkotás a tucathorrorok dömpingjében.


Egyik személyes kedvencem ezek közül az ausztrál Jennifer Kent A Babadook (2014) című alkotása, amelyben egy gyermekét egyedül nevelő anyát ismerünk meg, aki a problémás kisfiúval együtt fokozatosan elszigetelődik, miközben egy gyerekkönyvből életre kelő, Babadook nevű rém terrorizálja őket. S miközben egyre nyomasztóbb és félelmetesebb dolgok történnek, igazi pszichológiai mélyfúrás során derül ki, hogy minek is a szimbóluma a címbeli szörnyeteg. Az önmagában is tökéletesen működő mű további vívmánya pedig, hogy

modern anyaság- és női horrorok sorát indította el

(lásd A gyermek, Téli menedék), ezenkívül a feldolgozatlan múltbeli traumákat és mentális betegségeket tematizáló horroroknak is (Amikor kialszik a fény, Relikvia) adott egy lökést.

Nagyon szeretem ezenkívül Ari Aster – egyelőre két nagyjátékfilmből álló – munkásságát is, aki szintén a család és a párkapcsolatok sötét oldalát mutatja be. Míg a 2018-as Örökség kifejezetten bizarr motívumokkal és elegáns referenciák egész sorával azt mutatta be, milyen nehéz megvédeni saját magunktól a gyermekeinket, addig az egy évvel későbbi – egyébként magyar helyszíneken forgatott – Fehér éjszakák arról mesélt meglehetősen szélsőséges formában, milyen pusztító hatással lehetnek a párkapcsolati problémák a személyiségre. Az olyan rendezőknek köszönhetően, mint Kent, Aster és társaik (ebbe a sorba tartozik még többek közt a szintén amerikai Jordan Peele is), a modern horrorfilmnek sem kell nélkülöznie a szerzői alkotókat, és a mai nézőnek sem kell feladnia a hitet, hogy a horror sokkal több szörnyfilmes rémisztgetésnél vagy egy ócska slasher kaszabolásainál. /Vajda Judit/


Mindig azt vallottam, hogy a horror az utolsó igazán kreatív műfaj, amit egyrészt akár fillérekből is meg lehet csinálni egy igazán jó ötlettel és pár teljesen ismeretlen arccal – lásd a Blair Witch Project, másrészt a horror rendkívül szabad átjárást biztosít szinte minden műfajhoz. Az egyik kedvencem, a John Ajvide Lindqvist regénye alapján készült svéd Engedj be! (2008) például ugyan vámpírfilm, de közben rengeteg más dologról szól, arról, milyen magányosan felnőni, a zaklatásról, a kapcsolatteremtés nehézségeiről, de a parazitaszerű életmódról is, ahogy szegény, a suliban egyfolytában piszkált Oskar végre barátra lel. Aki egy vele egyidős kislány – legalábbis kinézetre, merthogy ő már nagyon régóta él. És régóta iszik vért, ahogy régóta van szüksége valakire, aki vigyáz rá, aki élelmet és szállást szerez neki. Vagyis sokkal többről van itt szó, mint a barátság vagy tiniszerelem, sokkal összetettebb a történet, amiben rengeteg fekete humor és némi társadalomkritika is van – meg egy adag jóféle retró életérzés, amit Tomas Alfredson tökéletesen gyúrt egybe egy szinte tökéletes alkotásba.

Persze van, amikor a horror elsősorban arról szól, amire eredetileg kitalálták, hogy ránk hozza a frászt.

Ehhez nem feltétlenül kell vámpír, zombi, álarcos sorozatgyilkos vagy mutáns krokodil, néha elég egy középkorú nő sötét gondolatokkal.

Ez a helyzet A betolakodó (2007) című francia ún. home invasion filmnél – ez az a műfaj, amikor valaki vagy valakik betörnek valaki más otthonába, és borzasztó dolgokat művelnek vele. Ez az „alműfaj” amúgy is elég kemény, a franciák pedig horrorban nagyon brutálisak: itt például a Betty Blue-ból ismert egykori szexszimbólum, a nem túl előnyösen öregedő Béatrice Dalle tör egy terhes asszony életére, aki egy este egyedül marad a lakásában. És itt is előjön az, ami egy jó horrornál nagyon sokat számít. Ha egy teljesen hétköznapi helyzetet állítanak a feje tetejére, és abból teremtenek egy hihetetlenül véres történetet. A betolakodó jelentős része a feszültségteremtésről szól, majd egy pillanat alatt váltunk át egy iszonyatosan kegyetlen helyzetre, amihez jelen esetben tényleg csak néhány szereplő kell. /Vízer Balázs/

Nehéz a címben megadott feladatnak megfelelni, ugyanis nem szeretem az egy-két filmre leszűkített kedvencelést, mert általában ebből is, abból is jóval több van,

és utólag úgyis a fejemhez kapnék, hogy fenébe, hát mennyi minden kimaradt. A horrorfilmeket meg egyébként is szeretem, mostanában is zömmel csak azokat néztem. De oké, legyen akkor csak néhány.

Rögtön az elején bedobok egy friss és igen megosztó filmet, méghozzá az Eleven kórt. Valaki szerint remek, más bődületes baromságnak tartja James Wan legújabb horrorját. Szerintem mindkettő egyszerre, a bődületes baromság része viszont imádni való. Egyszerűen zseniális, ahogy fittyet hány a jól bejáratott sémákra, pontosabban azokat pakolja ugyan szépen egymás után, de mer gátlástalan lenni, és akár egy kajánul vigyorgó kisgyerek, Wan egy laza mozdulattal nem csupán felrúgja azokat, hanem még focizik is velük, aztán megbikázza, egyenesen bele a szomszéd néni ablakába, ami ha nyitva volt, akkor tuti a macskát találja el. Remélem, nem szúrják el folytatásokkal.

Egyik kedvenc rendezőm John Carpenter, tőle most a Halloweent emelném ki. Márpedig azért, mert eltartott egy darabig, míg felismertem a film nagyságát. Amikor először, másodszor láttam, kifejezetten untatott, de aztán egy későbbi újranézés során felismertem a zsenialitását. Azt a zsenialitást, ami abból is fakad, hogy lassú. Carpenter fantasztikusan, átélhetően mutatja be, hogy a szürke hétköznapokba hogyan szűrődhet be a borzalom, és gyönyörűen felépíti, méghozzá elég hosszasan, ahogy a Gonosz előbb csak jelen van, követ (vicces amúgy, hogy Michael Myers szeret kocsikázni) és néz, és csak aztán kezd bele az öldöklésbe.

És hogy ki ő? Tulajdonképpen nem tudni. Neve ugyan van, de amint felölti a maszkot, az Alak lesz. Miért csinálja? Tudja a fene.

És ez benne a legiszonyatosabb.

A folytatások ezt a megfoghatatlan iszonyatot tették tönkre, amihez maga Carpenter is asszisztált: ő írta a második rész forgatókönyvét is, amiben Myers már terminátorként mészárol le mindenkit, akit csak talál, nyoma sincs annak a lappangó fenyegetésnek, ami olyan erőteljessé tette az 1978-as klasszikust.

Harmadikként álljon itt David Cronenbergtől A légy, ami ma is megindít és elborzaszt. A maszkok még ma is tökéletesen működnek, ahogy a gore jelenetek is (a film végi öklendezéstől már jó előre görcsbe rándul a gyomrom), a főhős tragédiája mellbevágó, ám legfőképp:

A légy a világ egyik legszebb szerelmes filmje. Egyszerűen gyönyörű, és megszakad a szívem, ahogy Geena Davis és Jeff Goldblum szerelme iszonyattá válik. /Lakatos István/


Az első horrorélményem a Rémálom az Elm utcában egyik jelenete volt, amiről már beszámoltam itt (a legtraumatikusabb moziélményeinket összegyűjtő cikkben), de akadt még egy film, ami már fiatalon megmozgatta a fantáziám. Még kiskamaszként, a 90-es években akadt kezembe a Kretén Magazin, amelyben az egyik vicces képregénystripben olvastam a „A texasi láncfűrészes mészárlás” címet. Egy pillanatra sem merült fel bennem, hogy ez egy valós film lenne, teljesen egyértelmű volt számomra, hogy az abszurdan túltolt horrorok paródiájaként dobták be ezt a poént.

Jó pár évnek el kellett eltelnie, hogy kiderüljön, nagyon is létezik Tobe Hooper rendezése, ráadásul nem valami alsópolcos ócskaságról van szó, hanem filmtörténeti klasszikusról. Ezt persze még nem tudtam, amikor először megnéztem, csak egy szimpla bűnös élvezetre, egy brutális és véres slasherre számítottam. A várakozásaim részben beigazolódtak, A texasi láncfűrészes mészárlás ugyanis igazi exploitation, ahol a zenétől a látványig minden a néző terrorizálását szolgálja, de közben mégis több egy filléres Zs-filmnél.

Egyrészt sokkal realistábbnak, életszagúbbnak hat, mint bármelyik későbbi, a köpönyege alul előbújt slasher, másrészt

a fináléra már annyira töményen adagolja feszültséget, annyira szabadjára engedi az őrületet, hogy az tényleg művészet.

És az igazi bravúr, hogy a Psycho zuhanyjelenetéhez hasonlóan csak azt hisszük, hogy valami nagyon véreset látunk, valójában az igazán elborzasztó dolgok a képen kívül, a fejünkben történnek. Zsigeribb egy horror ennél aligha lehetne.

A műfajnak persze van egy sokkal kellemesebb, esztétikusabb vonulata is, ahol a paráztatás helyett fontosabb a néző gyönyörködtetése. A kedvencem ebben a kategóriában az 1992-es Drakula, amely legalább annyira romantikus film, mint rémmozi. Jogosan lehet felhánytorgatni a túlbonyolított történetet vagy Keanu Reeves sokkolóan gyenge alakítását, az expresszionizmus korszakához visszanyúló Francis Ford Coppola azonban nem hagy időt arra, hogy ezek feltűnjenek, mert

a film minden egyes képkockáját zseniális vizuális megoldásokkal tölti ki.

Öncélú ez a látványorgia? Lehet, de imádom. /Baski Sándor/


Nagyon nehéz lenne egyetlen kedvenc horrort megneveznem, hiszen mindegyik Halloween-, Péntek 13.-, Rémálom az Elm utcában-, Sikoly- és Tudom, mit tettél tavaly nyáron-filmet imádom. Máig emlékszem, hogy

a '90-es években, amikor a Sikoly hatására megint reneszánszát élte a '80-as években egyszer már csúcsra járatott slasher zsáner, sorra készültek a jobbnál jobb, illetve ezzel párhuzamosan a rosszabbnál rosszabb kaszabolós horrorok – és én mindegyikre jegyet váltottam a moziban.

Péntekenként pedig ládaszám hordtam haza a baráti társaságommal az akkor még létező videókölcsönzőkből mindent, aminek maszkos gyilkos, aligruhás nő, meg valami ronda gyilkolószerszám volt a kazettaborítóján (ezért is örültem annyira, hogy a Netflix a '80-as évekhez írt szerelmeslevele, a Stranger Things után a '90-es évekhez is visszanyúlt a A félelem utcája-trilógiával, amiről itt írtam bővebben).

Ha mégis meg kellene nevezni a kedvenc horroromat, akkor az Sam Raimi 1992-es mesterműve, A sötétség serege lenne, ami a félelmetes csontvázserege ellenére akár egy fantasy környezetbe helyezett vígjátékként is simán megállná a helyét. A filmet még gimis koromban láttam egy osztálytársamnál VHS-en. Sokra ugyan nem emlékszem már belőle, de a híres-hírhedt Necronomicon ellopása örök életre belevésődött az agyamba.

Ez az az egyszerre mókás és félelmetes rész, ahol Bruce Campbell halhatatlan figurája, a láncfűrészkezű Ash rosszul mondja el a háromszavas varázsigét, és mivel az utolsó szót elfelejtette, inkább jól elsunnyogja: csak egy nagyot harákol prüszkölve ahelyett, hogy kimondaná. Vagy 20 éve én is ugyanezt szoktam mindig csinálni, ha épp olyasvalakiről sztorizok a geek barátaimnak (hiszen más nemigen értené ezt az utalást), akinek pont elfelejtettem a nevét!

Klaatu! Barada! Nikto!

Ez volt eredetileg a háromszavas parancsszó, amit Raimi az 1951-es Amikor megállt a Föld című sci-fiből vett át: így lehetett megállítani a Gort nevű, pusztító űrbéli óriásrobotot. /Szűcs Gyula/

 

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu