A tűzön át – Szomorú tűzoltómese

  • Vízer Balázs

Hősünk daliás fiatal tűzoltó, előtte a fényes jövő, majd jön egy szörnyű baleset, és kicsúszik a lába alól a talaj. A kérdés, lábra tud-e állni és mije marad, mire ez megtörténik. Szép és szomorú, de végül felemelő igaz történet.

Vannak filmnek, amelyek legfőbb erénye pont az egyszerűségük, és a valós események alapján készült A tűzön át pontosan ilyen film. Rendezője, Frédéric Tellier (Az SK1-es ügy), aki szeret igaz történeteket feldolgozni, és előszeretettel készít filmeket egyenruhás férfiakról, nem csavar semmit a történeten, nem akarja meglepni a nézőt vagy bravúrokat bemutatni, csak elmeséli egy egyszerű tűzoltó esetét, akinek egy irdatlan tragédiát kell feldolgoznia.

Franck tűzoltó Párizsban, a hivatása az élete, olyannyira, hogy feleségével a belvárosi tűzoltó laktanyában él, ahhoz, hogy szolgálatba álljon, csak le kell mennie a lépcsőn. És borzasztó komolyan veszi a hivatását, ahogy mindenki más is a csapatában, ő pedig esténként tanul, hogy letegye az előléptetéshez szükséges vizsgákat. A vizsgák sikerülnek, felesége pedig ikerlányokat szül neki, amikor jön az első igazán nagy tűzesetük, és beüt a tragédia. Egy gyorsan terjedő raktártűz során Franck a bajtársai kimentésére indul, de ő maga szenved borzasztó égési sebeket, és minden összeomlik. Hat hét kóma után ébred a kórházban, tetőtől talpig bekötözve, és tudja, hogy már semmi sem lesz olyan, mint régen – és ezen kívül semmi mást nem tud. Azt, hogy szeretni fogja még a felesége, megijednek-e tőle a saját gyerekei, hogy kap-e bármilyen munkát. Erre szokták azt mondani, hogy senki ne kerüljön ilyen helyzetbe.

Frédéric Tellier pedig szép lassan, néha már-már komótosan építi fel ezt a történetet, kezdve a tűzoltók életével és mindennapjaival. Megismerjük a bajtársiasságot, az elkötelezettséget és a rituálékat – például azt, ahogy a reggeli névsorolvasáskor a tűzben odaveszett egykori, talán sosem ismert bajtársak nevét is felsorolják, mindegyiknél hozzátéve: meghalt tűzben. Megismerjük a munkájukat, aminek ugyanúgy része a betegek és hajléktalanok segítése, mint az autóbalesetek áldozatainak kivágása a járműből vagy egy öngyilkos testrészeinek összeszedése a metróban, majd jön a tűz. Érzésem szerint nem különösebben látványosan vagy drámai módon esünk túl a tragédián – a valóban megdöbbentő momentum az, amikor Franck előbukkan az épületből lángoló egyenruhában. A többi pedig, és nem szép dolog ezt mondani, teljesen kiszámítható.

Kiszámítható, egyrészt azért, mert sokszor láttunk ilyet, másrészt pedig azért, mert ezt diktálja a helyzet logikája. Hogy hősünknek először mindenét el kell veszítenie, hogy aztán lépésről lépésre találjon önmagára, hogy szembe tudjon nézni a helyzetével és elfogadhassa azt, és ha elfogadja önmagát, akkor elfogadják mások is – jelen esetben a felesége is. Mert ez részben a felesége története is, és ilyen szempontból Anais Demoustier (A csajom barátnője) abszolút egyenrangú partnere Pierre Niney-nek (Yves Saint Laurent, A mélység kalandora) az egyik legfoglalkoztatottabb fiatal francia színésznek – akiről még sokat fogunk hallani a továbbiakban is. És Niney most is remek, csak egy ilyen egyszerű, letisztult történetben nincs mit brillíroznia.

Értékelés: 6/10